Egy napsugaras nyári reggelen Lilla szandálos lábbal szökdécselt lefelé a domboldalon, ahol a falu mögött egy sűrű bokrokkal és bodzafákkal körülölelt kert lapult. A kertet öreg vaskapu zárta el a kíváncsi szemek elől, és a falubeliek csak Suttogó-kertként emlegették, mert azt suttogták róla, hogy éjjelente lágy dallamot játszik a szél a fák között. Lilla azonban nem félt a suttogásoktól. Egyszerre felkattant a kapu rozsdás zárja, mintha hívná a kislányt egy másik világba.
A kertben selymes fű, vadvirágok és árnyas ösvények váltogatták egymást, de Lilla szeme azonnal megakadt egy alacsony, domború virágágyásban pompázó furcsa kis növényen. A virágnak nyolc szirma volt – de mind összehúzódva, mintha mély álomban szunnyadnának. A közepében egy apró kristály ragyogott, amely valahányszor Lilla közelebb lépett, halványan felizzott.
– Jaj, de érdekes virág! – suttogta.
Abban a pillanatban halk nesz hallatszott egy közeli bokor alól. Egy cinke vergődött ott, apró szárnya beakadt egy elhagyott hálócsapdába. Lilla gyorsan letérdelt, óvatosan kioldotta a puha tollak közül a hálót, és tenyerébe vette az ijedt madarat. Az néhány pillanat múlva felszárnyalt a faágak közé.
Ekkor halk pukkanás hallatszott, és amikor Lilla visszafordult a virághoz, megdöbbenve látta: az egyik szirom kinyílt. A szirma fénylő kék volt, és lágy illatot árasztott.
Másnap reggel Lilla visszatért. Útközben észrevette, hogy egy kis lépcsőn egy idős néni próbált felcipelni egy nehéz kosarat. Lilla odalépett.
– Segíthetek, néni?
Az idős asszony hálásan mosolygott, s ketten vitték fel a lépcsőkön a teli kosarat. A Suttogó-kertbe érve a virág már két szirmát bontotta ki – az új szirom aranyszínű volt, s benne apró csillámok táncoltak a fényben, mint holdpor.
Nap mint nap, Lilla újra és újra segített másokon – mindig ösztönből, szívből. Megfulladó kiscicát mentett a folyóból, megkereste egy kisgyermek elveszett játékát a homokban, és egy felnőttnek adta oda az utolsó pogácsáját a péknél, látva, hogy fáradt és szomorú. És a virág beszélt hozzá – nem szavakkal, hanem fénnyel, illattal, rezgésekkel. Egy-egy szirom kinyílt minden jó cselekedet után, mintha a világ láthatatlan szövedéke egyre fényesebb lenne tőlük.
Amikor a nyolcadik nap eljött, és a virág utolsó szirma is kibomlott, a virág közepén lévő kristály ragyogni kezdett, olyan fényesen, hogy Lilla hunyorogva nézett rá. Akkor halk, tiszta hang szólalt meg a fejében, mintha a természet maga beszélne:
– Lilla, te vagy a kert választottja. Most elmondhatod a kívánságodat, de figyelj jól: az, amit kívánsz, nem csak téged, hanem mindenkit érint majd.
Lilla megállt. Eszébe jutott minden, amit tapasztalt: a segítségből fakadó öröm, a mosolyok, a hálás köszönömök, a könnycseppek, amik boldogságból fakadtak. Mély levegőt vett, és így szólt:
– Azt kívánom, hogy az emberek könnyebben lássák meg, amikor jót tehetnek – hogy ne habozzanak, észrevegyék egymást, és merjenek segíteni.
A virág felragyogott, majd lágy susogással szétfoszlott, akár a pitypangmagok a nyári szélben. A kert csendben maradt, de a lombok között mintha most már másként fújna a szél.
Lilla hazasétált, szíve mélyén érezve, hogy valami megváltozott. Ahogy a faluba visszaért, máris látta: egy kisfiú lehajolt, hogy felsegítsen egy elesett húgát, egy kutyát sétáltató néni kedvesen köszönt a szomszédnak, és a pékné, aki fáradt szokott lenni, most füttyögve pakolta ki a friss kenyeret.
És bár a virág eltűnt, Lilla tudta: magot hagyott a világban – minden jó cselekedet nyomán egy új szirmú virág sarjad majd, láthatatlanul, de ott élve minden segítő szívben.
