A fenyvesek mélyén, hol a páfrány is magasabb egy kismacskánál, élt egy medvecsalád. A legkisebbjük volt Móric, egy puha bundájú, mosolygós szemű medvebocs, akit mindenki szeretett… legalábbis addig, míg nem gurult dühbe. Mert Móric bizony könnyen felkapta a vizet, ha valami nem úgy történt, ahogyan ő eltervezte.
– Miért nem olyan a hóember orra, amilyet én akartam?! – csapta a földhöz a répadarabot egy téli délután az erdei tisztáson.
– Móric, csak segítettem… – nyögte zavartan a mackónővérkéje, Borbála.
– Nem kértem rá! – bőgte, majd hátat fordított, és morcosan elvonszolta magát a fák közé.
Így zajlottak a napjai. Ha nem ő dönthetett, vagy valami nem tetszett neki, puffant, toporzékolt, s többnyire egyedül maradt.
Egy napon, mikor a fák ágai közé tavaszi madárdal szökött, Móric a patakparti kerek tisztáson dúskálta mérgét, mert egy tobozzal nem tudott pontosan célozni. Mérgesen dobálta újra meg újra, de csak a bokrokat találta el.
– Hű, ilyenkor én is így dobálom a maghéjat! – szólalt meg egy cérnavékony hang mögötte.
Móric megrökönyödve fordult meg. Egy egérke állt mögötte – apró termetű, szürke bundájú, hatalmas fülekkel és egészen fürge szemekkel. A neve Miska volt, ahogy később kiderült, és egy odúban lakott nem messze a pataktól.
– Te… nem félsz tőlem? – kérdezte Móric, aki tudta, hogy még a kis rókakölykök is kerülték őt, ha mogorva hangulatban volt.
– Miért félnék? A harag olyan, mint a vihar: ha lecsendesül, a nap is kisüt utána – felelte Miska, majd odapattant mellé. – Játszunk tobozlabdázót?
– Hát… – kezdte Móric, de aztán belemorogta: – Csak ha nem rontod el!
Miska elmosolyodott. Ahogy játszani kezdtek, és Miska néha hibázott – egyszer a patakba pottyant a toboz, másszor egy madár fészkébe repült véletlenül –, Móric próbálta nem dühösen csapkodni a mancsát. És mikor mégis felgyűlt benne valami forró, dübörgő érzés, Miska csak odasúgta:
– Ki tudod sóhajtani. Nézd: be… és ki… Nagy levegő!
Móric először csak dünnyögött, de aztán mégis felsóhajtott. Háromszor egymás után. És csodák csodája: mintha egy kő gördült volna le a szívéről.
– Ettől… jobb lett – mondta meglepetten.
– Mert a harag nem rossz, csak tudni kell vele mit kezdeni. Ha csak úgy robbanunk, megijeszti a többieket, és egyedül maradunk – magyarázta Miska, és a farkát eligazítva körbeugrándozta a medvebocsot.
Attól a naptól fogva Móric, ha dacos is maradt néha, már emlékezett Miska szavaira. Ha valami nem sikerült, vett egy mély levegőt, és néha kimondta – halkan, de határozottan – mennyire mérges. Aztán már nem volt olyan ijesztő, csak őszinte.
Miska és ő gyakran játszottak együtt, s más állatkák is csatlakoztak hozzájuk. Móric megtanulta, hogy nem mindig az ő akarata szerint kell történni mindennek. És ha néha mégis elöntötte a düh, csak keresett egy nyugodt zugot, ahol ki tudta sóhajtani.
Egy év telt el így, és a következő télen, mikor Borbála építeni kezdett egy hómedvét, és Móric meglátta, hogy nem egészen olyan az orra, mint ő elképzelte, csak ennyit mondott:
– Nekem ez tetszik. Más is lehet szép, nem csak az, amit én gondolok.
És a tisztás körül rögtön valahol egy kis szív is felderült.
