Egy szélcsendes, zimankós téli estén a falu szélén álló öreg kerti fészer párkányán dideregve gubbasztott egy apró, rézből készült lámpás. Már réges-rég nem gyújtották meg, és bár csillanó üvegteste emlékeztetett hajdanvolt fényekre, belül még sosem lobogott igazi láng. Talán azért, mert félt a sötétségtől, félt attól, hogy fényt hozzon világra, aminek következményei lehetnek. Így hát csendesen figyelte a fészert benövő borostyánt, a kertet betakaró havat, s a fák ágairól csüngő jégcsapokat, miközben belül egy pici, szunnyadó szikra lapult.
Aznap este azonban valami megváltozott.
A szél egy váratlan fuvallatával egy kicsiny csuszka-madarat sodort a fészer közelébe. A madárka reszketve landolt a havas virágládán. Tollai átnedvesedtek, csőre aprón vacogott.
– Hol vagyok? – pityegett gyámoltalanul. – Olyan sötét van… nem találom az öreg fenyőt.
A lámpás odafordult, tekintete – ha lett volna szeme – biztosan aggódón hunyorított volna. A kismadár alig volt nagyobb egy dióhéjnál, és teljesen elveszettnek tűnt.
– Én… én nem tudok segíteni… – suttogta a lámpás, de hangját csak önmaga hallotta.
A madár remegve bújt közelebb.
– A csillagok sem látszanak. Eltévedtem. Anyám most biztos keres… Hol vagy, anyám? – suttogta a kis csuszka, majd összeborult, mintha el akarna tűnni a világ elől.
A lámpás belsejében valami megmoccant. Mintha a régi szunnyadó szikra halkan meg-megpattant volna. A madár olyan kicsi volt és olyan riadt… Hát ha csak egy kis fényt is tudna nyújtani! Talán nem kell sok – csak annyi, hogy a csillagfény újra elérje a földet, talán csak annyi, hogy a kismadár lássa, merre van az út.
A lámpás sóhajtott. Régóta nem próbálkozott. Talán sosem bízott eléggé önmagában. De most… most valaki másnak volt szüksége rá.
– Lássuk… – gondolta, és lehunyta képzeletbeli szemeit.
Belsejében a kis szikra fellobbant. Eleinte csak pislákolt, mint amikor a szél játszik a gyertyával, de aztán az üvegfalon átszűrődő gyenge fény megrezgette a hókristályokat. A havon szivárványszínű foltok táncoltak, a borostyán levelein aranyló villódzás derengett.
A kismadár pislogott. A fény meleg és szelíd volt. Nem égetett, inkább simogatott, mint egy anya csőre, mikor betakarja fiókáját.
– Ó! – csiripelte a csuszka. – Te világítasz!
– Igen… – válaszolta a lámpás halkan. – Próbálom.
A madárka körbenézett. A fény épp elég volt, hogy az öreg fenyő árnyéka megjelenjen a hóban: egy szelíd, messze nyúló forma, amely ott állt, nem messze a kert mögött.
– Ott van! Ott lakom! Látom az otthonom! Köszönöm, kis lámpás! – kiáltotta, aztán ügyetlen szárnycsapásokkal, de egyre bátrabban szökkent tova a fényben.
A lámpás még világított kicsit. Először életében nem a maga kedvéért, nem is a dicsőségért, hanem azért, mert valaki másnak szüksége volt rá.
Hajnalra a fény alábbhagyott, de már nem hunyt ki. Kis meleg pontként élt tovább a fészer párkányán, s minden éjjel, ha valami eltévedt vagy félni kezdett odakint a sötét téli világban, a lámpás pislákolni kezdett – halk, biztos viszfényként az éj sűrűjében.
Mert attól a naptól kezdve tudta: a fény nem a fénytől fél, hanem attól, ha sosem próbál világítani.
