A napsütötte nyári délutánon a kis Lilla a tengerparton sétált édesanyjával. A lábuk alatt csiklandozta a homokot a sekély víz, és akármerre néztek, apró kagylók hevertek mindenhol – fehérek, rózsaszínűek, barnák, némelyik már-már kékeslila árnyalatban csillogott a napfényben.
– Nézd anya! Ez olyan, mint egy kicsi fül – mutatott egy csigavonalas kagylóra Lilla.
– Talán egy sellő füléhez tartozott – nevetett az anyja, és megsimogatta a kislány fejét.
Lilla kosarában már egész kis gyűjtemény gyűlt össze, amikor hirtelen megpillantott egy különös, aranyszínben tündöklő kagylót. Egészen más volt, mint a többi. Olyan fényesen csillogott, mintha belülről világított volna. A kislány óvatosan felemelte, és akkor mintha megszólalt volna benne a tenger. Puha, mély hang hallatszott, mintha egy öreg apó mesélne a víz alatt.
Abban a pillanatban furcsa dolog történt: Lilla lába alól eltűnt a föveny, és hirtelen vízbuborékok között sodródott lefelé, mintha a víz kinyílt volna alatta. Nem érzett félelmet, csak csodát és kíváncsiságot. A kagyló még mindig a tenyerében volt, és egyre mélyebbre vonzotta.
Aztán egyszer csak megérintette a talajt: puha, homokos tengerfenék volt alatta, körötte csillogó halak és medúzák lebegtek. És előtte – ott magasodott egy különös palota, amit kagylókból, korallokból és tengeri üvegekből építettek. A kupolái úgy ragyogtak, mint a holdfény az éjszakai vízen, s a bejáratot két delfin őrizte.
– Üdvözlünk a Kagylókirály birodalmában – szólalt meg az egyik delfin, miközben meghajtották uszonyaikat.
Lilla tágra nyílt szemmel nézett rájuk. Szólni sem tudott, csak bólintott, mire a delfinek előre úsztak és integettek neki, hogy kövesse őket.
A palota belseje tele volt csodával. A falak mentén színes homokórák ketyegtek, amik nem időt, hanem álmokat mértek. A folyosókat apró rákok fényesítették, miközben hangosan danoltak kagylónyelven. A trónterem közepén ott ült maga a Kagylókirály, egy bölcs tekintetű, hosszú fehér fachéjkalapot viselő, rákollós öreg tengeri lény, aki trónja előtt aranybarna halkavicson pihent.
– Lilla, vártunk rád – szólt mély, búgó hangján.
– Engem? – kérdezte Lilla elképedve.
– Te vagy az, aki megtalálta a Fénykagylót – intett a kagylóra a kislány kezében. – Ez egy ősi tárgy, amely mindig annak mutatja az utat, aki tiszta szívű és kíváncsi lélek. A kagylók régen összekötöttek felszínt és mélységet, álmokat és valóságot. De ma kevesen hallják a hangjukat.
Lilla néma áhítattal hallgatta.
– Szükségünk van rád – folytatta a király. – A Fénykagyló fénye halványul, mert az emberek elfelejtették, hogy figyeljenek. A parton már csak emléktárgyként gyűjtik a kagylókat, nem hallják meg bennük a történeteket.
– Segítek! – kiáltott fel Lilla.
A király mosolygott.
– Akkor hallgasd meg őket. Mindegyik kagyló egy elfeledett történetet mesél. Ha hazaérsz, tedd őket a füledhez, és meséld el, amit hallasz. Így a kagylók hangja újra élni fog a felszínen. És ha bárki figyel, a Fénykagyló újra világítani fog nekik is.
A király intett, mire egy tengeri csikó odalovagolt Lillához, és egy finoman csillogó üveggömböt adott neki, benne hullámzott a kagyló hangja.
– Ez segít emlékezni – szólt a csikó, és visszasiklott a mélybe.
Egy újabb buborékáramlat kapta fel Lillát, amely visszavitte őt a partra. A nap még épp csak lemenőben volt. Édesanyja ott állt a parton és aggódva nézett körbe.
– Hol voltál, kislányom?
– Elmesélem… csak várj! – hapcizott egyet Lilla, mire a kagyló, még mindig fénylőn, halk muzsikába kezdett a kezében.
És attól a naptól kezdve, minden este, mielőtt lefeküdt, Lilla egy-egy kagylót vett elő és a füléhez tartotta. Minden este újabb történetet hallott, és elmesélte, hogy mások is hallhassák. És ahogy telt az idő, a kagylók újra beszélni kezdtek azokhoz is, akik igazán figyeltek. A Kagylókirály pedig odalent mosolygott, mert tudta: Lilla megtalálta az utat.
