A gyertyafény csillogása lassan elhalványult Lóca városka ablakai mögött. A sarki pékségben már elfújták az utolsó lámpát is, csak a hold vetett ezüst árnyékot a macskaköves utcákra. És ekkor jelent meg Szundimanó, alig egérnyi termetű, hatalmas, csillagokkal szőtt köpenyében. Pipacspiros sapkája alatt alváskristályok csilingeltek, miközben puha léptekkel végiglebegett a háztetőkön.
A hátán hordott ezüstfiolában ott ragyogott az álompor – száz föld illatát, ezer mese emlékét és megannyi gyermekkacajt sűrített bele Holdanyó minden újholdkor. Szundimanó mindig pontos volt, mint a reggeli kakasszó, és olyan kedves, mint egy meleg takaró téli éjjel. Minden este, mikor a városka már elcsendesedett, apró kezével szétszórta az álomport az ablakokon át, a párnák fölé, a suttogó álmok kapujába.
De azon az estén… valami másképp történt.
Szundimanó lecsusszant a templomtorony párkányáról, s mikor tenyeréből halkan szórni kezdte a csillámló port egy kisfiú hálószobájába, döbbenten vette észre, hogy csupán néhány szem maradt az ujjai közt.
– Ó, porpamacsok! – dünnyögte rémülten. – Elfogyott.
Gyorsan lekuporodott a legközelebbi háztetőre, kinyitotta fioláját, de hiába: az utolsó szemcsék is elszálltak a széllel. Fél fülét a hold felé hajtotta.
– Holdanyó, Holdanyó, hallasz engem? Az álompor… mind… eltűnt!
De a Hold hallgatott. A világ már aludt, csak ő maradt ébren – por nélkül, remény nélkül.
Másnap virradatkor Szundimanó a nagy, öreg Alvókatalógus oldalait kezdte lapozgatni a régi manóház padlásszobájában. Poros betűk között kutatta: hogyan altatták régen az embereket, amikor még álompor nem volt? Milyenek voltak azok az idők, mikor az álom a mesélésből, a szeretetből, a színes emlékekből szövődött?
Ott olvasta, hogy az első Altatómanók hangokkal dolgoztak. Bársonyos dalokkal, suttogva szőtt mesékkel, puhán csengő harangocskákkal csalogatták az álmokat. Szundimanó leült, és előszedett egy régi hárfát. Megpengette – hamisan. Aztán újra. És újra. Egyre lágyabban, egyre bátrabban szólt a dallam, míg végül úgy csendült a hang, mintha a csillagok dúdolnának altatót.
– Ez az, ez működik! – ugrott fel a manó boldogan, és estére már készen állt.
Amikor Lóca ablakai újra sötétbe borultak, Szundimanó nem fiolához nyúlt, hanem egy pici, aranyszínű kürthöz. Megfújta, és az álom hangja szétömlött az éjen, mint meleg tej. Megpendítette a hárfát, és mesélni kezdett.
– Hol volt, hol nem volt… egyszer volt egy felhőszelídítő… – suttogta egy kisleánynak. A gyermek mosolyogva szenderült álomba.
Majd egy másik ház fölé suhant.
– Egyszer egy elfújt csillag új otthont keresett a földön… – duruzsolta a párnába. A fiúcska mély álomra hajtotta a fejét.
Így telt az éj. Nem porral, hanem emlékkel. Nem szórva, hanem dalolva. Minden házhoz új álom dukált, minden gyermekhez más mese.
Hajnalra Szundimanó fáradt volt, de a szíve ragyogott. Rájött, hogy bár az álompor könnyű és gyors, az igazi altatás művészete a szeretettel teli figyelés. S a mesék – a mesék mindig éltek. Mélyebben, tovább és édesebben, mint bármelyik por szemcséje.
Amikor aztán két hét múlva a Hold ismét megajándékozta egy új fiolányi álomporral, Szundimanó elmosolyodott. Elrakta a fiolát – de aznap este újfent a hárfájához nyúlt.
Mert tudta már, amit minden igaz Altatómánónak tudnia kell: nem a por teszi az álmot, hanem a szív dalolja, csendben, puha hangon – éppen úgy, mint egy ölelés.
