Egyszer volt, hol nem volt, messze fent a hegyekben, ahol az örök tél uralkodott, élt egy gyönyörű és titokzatos királynő, akit mindenki csak Hókirálynőnek hívott. A Hókirálynő birodalmában sosem olvadt el a hó, a jégcsapok egész évben csillogtak, és a világ tele volt varázslatos fénnyel, amely a hold sugaraitól ragyogott. Az erdő állatai és a közeli falvak lakói sok történetet suttogtak róla, de kevesen látták valaha is a saját szemükkel.
Egy hideg téli napon azonban egy bátor kislány, Lilla, elhatározta, hogy felkutatja a Hókirálynőt. Lilla kíváncsi természetű volt, és mindenkinél jobban szerette volna látni a titokzatos birodalmat, amit eddig csak a mesékből ismert. A kislány vastag kabátot, csizmát és sálat húzott, majd elindult a havas ösvényen, amely a hegyek felé vezetett.
Ahogy egyre magasabbra jutott, a hó egyre mélyebb lett, és a fák ágai alatt jégcsapok csüngtek, mintha mindegyik egy-egy kis titkot őrizne. Lilla fázott, de nem adta fel. Útközben találkozott egy kismadárral, aki fázósan remegett egy faágon.
– Szervusz, kismadár! – mondta kedvesen. – Hová tartasz ilyen hidegben?
A madár, aki Kele névre hallgatott, elmesélte, hogy ő is a Hókirálynő birodalmát keresi, mert úgy hallotta, hogy ott különleges melegítő varázserőt lehet találni, ami a szívben melegséget ad. Lilla elmosolyodott, és meghívta a madarat, hogy tartson vele.
Ahogy haladtak tovább az erdőben, hirtelen a föld megremegett alattuk, és egy fényes ösvény jelent meg előttük, amely jégcsillagokból állt. A csillagok úgy világítottak, mintha egy titkos utat mutatnának nekik. Lilla és Kele csodálkozva nézték az ösvényt, majd bátran ráléptek.
Az út végén egy hatalmas jégkastély tárult eléjük, amely úgy ragyogott, mintha ezernyi gyémánt borította volna. A kastély kapuja lassan kitárult, és egy finom, hideg szél fogadta őket. A Hókirálynő lépett ki a kapun, és fenségesen, de kedves mosollyal fogadta őket.
– Üdvözöllek titeket az én birodalmamban, Lilla és Kele – mondta a Hókirálynő. – Hogy jutottatok el ide hozzám?
Lilla tiszteletteljesen meghajolt.
– Mindig is kíváncsi voltam a birodalmadra, Hókirálynő. Szeretném tudni, miért olyan gyönyörű és varázslatos ez a hely, és miért marad itt örökké a tél.
A Hókirálynő elmosolyodott, majd intett nekik, hogy kövessék őt a kastély belsejébe. Odabent minden jégből volt: a falak, a csillárok és még a trón is. A trón mellett egy különleges tükör állt, amely tisztán tükrözte az egész birodalmat.
– Ez a varázstükör megmutatja, miért van itt mindig tél – mondta a Hókirálynő. – Az én birodalmam azért marad mindig havas, hogy megvédje azokat, akik a világ melegétől nem találják a helyüket. Itt mindenkit megőrzünk és vigyázunk rájuk, legyenek akár állatok, akár kis csodák, mint a hópelyhek.
Kele és Lilla ámulattal nézték a tükröt, amelyben megjelentek az erdei állatok, a hópelyhek és a jégcsillagok. Mind-mind békésen éltek a Hókirálynő birodalmában, védelmet és nyugalmat találva.
– Szeretnél megtanulni valamit a birodalmam varázsából? – kérdezte a Hókirálynő Lillától.
Lilla izgatottan bólintott.
– Igen, nagyon szeretném!
A Hókirálynő egy apró jégcsillagot nyújtott át neki.
– Ez a csillag emlékeztetni fog arra, hogy a valódi varázslat a szívedben rejlik. Amikor nehézségek elé kerülsz, gondolj erre a csillagra, és emlékezz arra, amit ma láttál. A tél varázsa nem csak a hidegről szól; a békéről és a nyugalomról is.
Lilla hálásan vette át a csillagot, és a szívéhez szorította. Tudta, hogy ez a találkozás örökre megváltoztatta őt.
Ahogy visszaindultak az erdő felé, Kele megköszönte Lillának, hogy magával vitte a Hókirálynő birodalmába. Tudták, hogy a tél csodája már mindig velük lesz, és bármikor visszaidézhetik a hideg, mégis csodálatos világot, ahol a Hókirálynő uralkodik.
