Egyszer volt, hol nem volt, egy csendes kis erdő szélén, ahol a tél még vastag hóval borította a tájat, élt egy aprócska virág, aki nagyon szeretett volna kibújni a földből. Ő volt Hópihe, a kis hóvirág, aki már nagyon várta a tavaszt. Minden nap figyelte a körülötte lévő havat, és egyre jobban vágyott a napsütésre.
Egyik reggel Hópihe úgy érezte, hogy itt az idő. A nap egy picit erősebben sütött, és a hó is olvadni kezdett körülötte. Óvatosan kidugta a fejét a hóból, és boldogan pillantotta meg a kék eget.
– Nézd csak, itt egy kis hóvirág! – mondta egy vidám rigó, aki a közeli ágon pihent meg. – Hát te mit keresel itt ilyen korán?
– Én vagyok az első virág, aki megérkezett a tavasz hírnökeként! – válaszolta büszkén Hópihe. – Szeretném üdvözölni az erdőt és az összes állatot, hogy hamarosan beköszönt a meleg évszak.
A rigó csodálkozva nézte, majd elkiáltotta magát:
– Figyeljetek, mindenki! Itt van Hópihe, a bátor hóvirág, és ő hozza el nekünk a tavasz hírét!
A hír gyorsan terjedt az erdőben. Előbújt egy kis nyuszi, egy vidám mókus, és még egy szarvas is megállt, hogy üdvözölje Hópihét. Mindenki kíváncsian nézte a kis virágot, aki oly bátor volt, hogy elsőként bújt elő a hó alól.
– Nem félsz a hidegtől? – kérdezte a mókus.
– Ó, egy kicsit, de a tavasz szeretete és a napfény melege erőt ad nekem – felelte Hópihe mosolyogva. – Tudom, hogy nemsokára minden virág és fűszál követni fog.
Ahogy a nap egyre tovább sütött, Hópihe körül lassan olvadni kezdett a hó, és újabb kis virágok kezdtek előbújni a földből. Hópihe büszkén nézett körbe, hiszen ő volt az első, aki megmutatta, hogy eljött az ideje az új kezdeteknek.
Az erdő lakói megünnepelték a tavasz érkezését, és Hópihe lett az erdő hőse, aki a reményt és az új életet hozta el mindannyiuknak.
