Egyszer volt, hol nem volt, egy havas téli napon a gyerekek a falu főterén építettek egy vidám hóembert, akit Hóbucinak neveztek el. Hóbuci nagy, kerek pocakkal, répaorral és egy régi, fekete kalappal büszkélkedett, amit az egyik kisfiú, Peti adott neki. Mindenki mosolygott, amikor elkészült, mert Hóbuci igazán barátságosnak tűnt.
Ahogy leszállt az este, és a gyerekek hazamentek, valami különös dolog történt. Hóbuci életre kelt! Először megmozdította a karját, majd nagyot nyújtózkodott.
– Ó, micsoda csodálatos éjszaka! – mondta nevetve, és megcsodálta a csillagos eget.
Hóbuci úgy döntött, hogy felfedezi a falut. Ahogy végigsétált a havas utcákon, találkozott egy kis mókussal, akit Mogyinak hívtak. Mogyoró a fákról gyűjtögetett diókat, de nagyon fázott.
– Szia, Mogyoró! Miért fázol ennyire? – kérdezte Hóbuci kedvesen.
– Ó, Hóbuci, én már összegyűjtöttem a dióimat, de annyira hideg van, hogy reszketek – válaszolta Mogyoró.
Hóbuci gyorsan levette a saját sálját, és Mogyoró nyaka köré tekerte.
– Tessék, Mogyoró! Ez majd melegen tart téged – mondta Hóbuci mosolyogva.
Mogyoró hálásan megköszönte, és tovább szaladt a fa tetejére, hogy biztonságban elraktározza a dióit.
Hóbuci tovább sétált, és hamarosan egy apró, fehér nyuszival találkozott, akit Hópihe névre kereszteltek a gyerekek.
– Szia, Hópihe! Miért bújtál el itt a bokor alatt? – kérdezte Hóbuci.
– Félek a hidegtől és a sötétségtől – válaszolta Hópihe remegve.
Hóbuci megfogta Hópihe kis mancsát, és kedvesen így szólt:
– Ne félj, Hópihe! Én itt vagyok veled, és együtt megnézzük, milyen szépséges a téli éjszaka.
Együtt elindultak a közeli tisztás felé, ahol a hold fénye gyönyörűen megvilágította a havat. Hópihe rájött, hogy a hideg éjszaka nem is olyan félelmetes, ha van egy barát, aki mellette van.
Ahogy tovább mentek, észrevettek egy kis szánkót, amit egy kisfiú hagyott ott, mert túl fáradt volt hazavinni. Hóbuci felültette Hópihét a szánkóra, és vidáman húzta maga után, míg el nem értek a falu főterére.
A főtéren a karácsonyi fények ragyogtak, és a falu összes lakója éppen egy ünnepségre gyűlt össze. Amikor meglátták Hóbucit, mindenki tapsolt és nevetett, mert sosem gondolták volna, hogy a hóemberük ilyen kedves és segítőkész.
Peti, a kisfiú, aki Hóbucinak adta a kalapját, odafutott hozzá, és boldogan ölelte meg.
– Hóbuci, te vagy a legjobb hóember, akit valaha építettünk! – mondta Peti nevetve.
Hóbuci meghajolt, és vidáman így válaszolt:
– Köszönöm, gyerekek! De igazából ti tettetek engem különlegessé a szeretetetekkel és a kedvességetekkel.
Aznap este a falu lakói együtt ünnepeltek Hóbucival, és mindenki tudta, hogy a tél legszebb ajándéka nem a hó, hanem a barátság és a törődés.
