A nyár legmelegebb napján, amikor a nap úgy szórta sugarait, mintha aranypelyheket szitálna a világra, egy aprócska kislány, Liza, mezítláb szaladt végig a falu melletti ösvényen. Ruhácskája pirosan villogott a napfényben, haja fonatként lebegett mögötte, akár egy kósza szalagréti fűzfa ága szélcsendben.
– Mama, csak egy kicsit elmegyek a pipacsoshoz – kiáltotta vissza a házból kiszűrődő ritka árnyékok felé.
A pipacsmező – ahogy a falubeliek nevezték – egy domb mögött terült el, ahol a vadvirágok úgy emelkedtek a földből, mintha a napfény festette volna őket oda minden hajnalban. Liza imádta ezt a helyet. Ezer árnyalatban pompázott itt a világ – a vörös pipacsok zsongó kavalkádja, a sárgálló szarkalábak, és a szivárvány minden színében táncoló pillangók birodalma.
Mikor kiért a domb tetejére, és elé tárult a mező lélegzetelállító látványa, szíve nagyot dobbant. Aznap valami más volt a levegőben. Éneklő szellők cikáztak a fűszálak között, és különös fény derengett a távoli virágkupac felett.
Liza közelebb lépett, és akkor meglátta. Egy pillangó. De nem akármilyen! Szárnyai áttetszőn izzottak, akárcsak a naplemente és a hajnal együtt, testét finom aranypor fedte, s mikor megmozdult, mintha apró csillagokat hintett volna szerte. Ott ült egy vadrózsa szirmán, kecsesen, mintha érte rakott volna fészket a virág.
– Szervusz – mondta Liza, ahogy letérdelt elé.
A pillangó könnyedén felemelkedett, és táncolva körberepülte a kislányt. Aztán halk, csengettyűre emlékeztető hangon szólt:
– Üdvözöllek, Liza. A nevem Luliamé. Már régóta vártam rád.
Liza ámulva tartotta tenyerét, amelyre Luliamé óvatosan leszállt, mintha mindig is oda tartozott volna.
– Te beszélsz!
– Csak azok hallják a hangom, akik nyitott szívvel fordulnak a mező csodái felé – felelte a pillangó, majd huncutul körberepült egy pipacsot. – És te ilyen vagy.
Ettől a naptól kezdve Liza és Luliamé elválaszthatatlan barátokká váltak. Minden reggel találkoztak, és miközben a világ többi része forrón sóhajtozott a hőségben, ők mesés kalandokra indultak a virágok birodalmában. A pillangók nyelvén tanultak, követték a szélvitte tündércsíkokat, sőt, még egy alvó hangyabált is meglestek – ahol a hangyák álmukban doboltak gallyakból faragott kis dobokon.
Egy délután, amikor már a lemenő nap aranyba öltöztette a pipacsok tengerét, Luliamé komor lett.
– Hamarosan el kell mennem – szólt halkan.
– De miért? – kérdezte Liza, és érezte, hogy a szíve szorul össze.
– A nyár véget ér, és én csak akkor élhetem meg ezt a világot, amikor a nap legmagasabban jár. A többi időt egy másik világban töltöm, ahol az álompillangók élnek.
Liza szeme könnybe lábadt.
– Akkor ez volt az utolsó napunk?
Luliamé puha csápjaival megsimította a kislány arcát.
– Nem. Minden nyáron visszatérek, s ha mindig nyitva tartod a szíved, megtalálod a hangomat. És ne feledd: a varázs örökre megmarad azokban, akik hisznek benne.
Azután finoman megperdült, szárnyai aranyló spirált szőttek a levegőbe, és tovasuhant a nap utolsó fényében.
Liza még sokáig üldögélt ott, s miközben az est csendje puha takaróként ereszkedett köré, úgy érezte, mintha egész mező szíve együtt dobogna vele.
És minden nyáron, amikor a pipacsok újra kivirágoztak, ő mezítláb szaladt a domb felé, hátha megint meglátja Luliamét, a csillagport hozó pillangót, aki egy nyárra a barátja lett.
