A kicsiny falu határában, ahol a mezők már virágba borultak, élt egy vidám kislány, Liza. Ő volt a legkíváncsibb és leglelkesebb gyerek a faluban, különösen akkor, amikor elérkezett a tavaszköszöntő ünnep ideje.
– Idén én fonok koszorút a tavasznak! – jelentette ki, és barátaival együtt elindult a rétre.
A mező tele volt frissen nyíló virágokkal: kéknefelejcs, százszorszép, ibolya és tavaszi hérics hintázott a szélben. Liza és a többiek lelkesen gyűjtögették a legszebb szálakat, hogy egy csodálatos koszorút készítsenek belőlük.
Miközben Liza koszorúja egyre szebbé vált, hirtelen valami furcsát érzett. Ahogy az utolsó virágot is beledolgozta, a koszorú finoman megremegett a kezében, és halvány fény kezdte körbelengeni.
– Nézzétek! – kiáltotta. – Ez a koszorú… mintha élne!
A barátai először csak nevettek, de amikor Liza óvatosan a feje tetejére helyezte a virágdíszt, különös dolog történt. Egy lágy szellő suhant végig a réten, a fák lombja susogni kezdett, és a madarak vidám trillázásba kezdtek.
– Liza, nézd a fűszálakat! – suttogta az egyik barátja.
A koszorú körül a föld zöldebbé vált, a virágok még szebben nyíltak, és mintha az egész rét életre kelt volna. Liza megérezte, hogy a koszorúnak varázsereje van – a tavasz valódi erejét hordozza.
– Ez a természet ajándéka – mondta egy öregasszony, aki a közelből figyelte őket. – Aki tiszta szívvel fonja a tavasz koszorúját, annak megmutatja a világ valódi szépségét.
Liza és barátai meghatódtak. Tudták, hogy a koszorú nemcsak egy dísz volt, hanem a természet és a tavasz iránti szeretetük jele.
Azóta minden évben, amikor eljön a tavaszköszöntő ünnep, a falu gyerekei virágkoszorút fonnak, hogy ezzel tiszteljék meg az éledő természetet.
És bár a mágikus koszorú titkát soha senki nem fejtette meg teljesen, a réten azóta is a legszebb virágok nyílnak, ahol Liza első koszorúja érintette a földet.
A természet mindig viszonozza a szeretetet. Ha tiszta szívvel fordulunk felé, csodákkal ajándékoz meg bennünket.
