Amikor Lizát a nagymamája először elvitte a tengerpartra, még nem tudta, mennyire különleges helyre érkezik. A nap forrón sütött, a homok aranyként csillogott, és a tenger kékje olyan mély volt, mintha a világ összes titkát elrejtette volna magában. Liza ide-oda futkározott, kagylókat szedett, lábát beledugta a hűs hullámokba, és nevetve integetett a sirályoknak.
A strand tele volt színes napernyőkkel. Akadt ott csíkos, pöttyös, virágos, sőt olyan is, ami szivárvány színeiben pompázott. Ám amikor a nagymamája elszenderedett egy könyv fölé, és a nap is épp a tenger felé kezdett hajolni, különös dolog történt: a legközelebbi napernyő hirtelen összerázkódott, majd lassan, finoman megmozdult. Liza először azt hitte, a szél játszik vele, de aztán határozottan látta, ahogy az ernyő aljánál két apró lábacska lépett ki, és egy rekedtes hang megszólalt:
– Nahát, egy embergyerek! Mióta nem láttunk ilyet itt, Napernyőországban!
– Ki… ki beszél? – hebegte Liza, és távolodni kezdett volna, de a kíváncsiság erősebb volt benne a félelemnél.
Az ernyő megpördült egyet, majd kecsesen meghajolt, mint egy udvari bolond a királyi ünnepségen.
– Én vagyok Árnykapitány, a napernyőőrség parancsnoka! Mondd csak, te hogyan kerültél közénk? Általában a mi világunk csak álomban vagy hittel nyílik meg.
– Csak itt vagyok a nagymamámmal… semmi különös nem történt – motyogta Liza zavartan.
– Akkor semmi kétség. Te vagy a kiválasztott. Aki segíthet nekünk.
Árnykapitány egy határozott mozdulattal lebegtetni kezdte vásznait, mire egy szivárványszínű fénykör nyílt meg a homokban. Liza kíváncsian nyúlt utána, és amint a keze átcsúszott, egész teste követte. Egy szempillantás múlva már egy másik világban találta magát.
A homok itt is arany volt, de fénylett, mintha belülről derengene. A napernyők mind mozogtak, beszélgettek, és vidáman billegtették szélcirmos szárnyaikat. Voltak karcsú és elegáns napernyők, hatalmas, lobogó fejedelmi sátrak, de apró, pufók kis napellenzők is, akik szüntelenül vihogtak.
– Üdvözöllek Napernyőországban – mondta Árnykapitány. – Itt mi, napernyők, vigyázunk a világ egyensúlyára. Mi szabályozzuk a fény és árnyék játékát, hogy se túl sok, se túl kevés ne legyen. De most baj van.
– Miféle baj? – kérdezte Liza.
– Az Éjszakaernyő elszabadult. Egykor vele együtt őriztük a világot. Ő hozta az esti hűvöset, és csillagfényekkel írta tele az égsátrat. De most megőrült. Magába akarja zárni a napot örökre, hogy örök éjszaka boruljon mindenre.
Liza torka elszorult, de bólintott.
– Mit tehetek én?
Árnykapitány oldalán megnyílt egy zsebszerű hajtás, s abból előhúzott egy pálcát, melynek végén egy apró napkorong fénylett.
– Ezzel keresheted meg a harmóniát. A kulcsot, ami újra egyensúlyt teremt. De vigyázz… az Éjszakaernyő cseles és erős. Csak a bátorság és tiszta szív segíthet.
Liza vállára színes szalagot tettek, majd elkísérték a Határszélre, ahol a világ már kezdett komorrá válni. A sugarak satnyán szűrődtek, a homok szürkévé fakult. Ott, a horizonton túl gomolygott az Éjszakaernyő.
Ő hatalmas volt, mozgása lassú és méltóságteljes, mint az idő maga. Liza a pálcára szorítva lépett elé.
– Ne tedd ezt! – kiáltotta. – A világ mindkettőnkre szükség van! Nappalra és éjszakára!
Az Éjszakaernyő hangja mélyen kongott:
– Fény, fény, mindig csak a fény! Miért mindig ő ragyog? Mit ér az árnyék, ha senki sem köszöni meg?
Liza lehajolt egy napernyő árnyékába, majd lágy mosollyal szólt:
– Az árnyék hűvöse nélkül a fény fullasztó lenne. A sötétség adja meg a fény értékét. Nélküled nem lenne csillagos ég, se holdfényes éjszaka, se altatódal a szellő suttogásában.
Az Éjszakaernyő megdermedt. A szavai lassan elcsendesedtek, majd hatalmas palástját lassan összehúzta. Alakja kisebbé vált, reszketni kezdett, majd megadóan hajolt meg Liza előtt.
– Talán… elfelejtettem, milyen csodálatos is éjszaka lenni.
A világ újra élénkült. A nap újra beragyogta a Napernyőországot, és az árnyékok újra táncra keltek. Liza pedig nem győzött búcsút mondani új barátainak, akik megtanították, hogy minden dolog csak a másik tükrében nyeri el az igazi értelmét.
Amikor hazatért, a nagymamája épp akkor ébredt fel.
– Jól érezted magad, kicsikém? – kérdezte álmosan.
– Igen, nagyi. Megtudtam egy titkot.
– Milyen titkot?
– Csak annyit, hogy a napernyők sokkal többek puszta árnyéknál.
És a szél épp akkor meglegyintette a legközelebbi napernyőt, ami egy pillanatra úgy tűnt, mintha meghajolt volna Liza felé.
