Mélyen a nyári erdő sűrű lombjai között, ahol a páfrányok úgy nőnek, mint a mesékben, és a madarak olyan dallamokat énekelnek, hogy még a fák is meghajolnak hallatán, élt egy idős erdész, Ábel. Már harminc nyarat is eltelt, mióta először lépett be ebbe a vadregényes rengetegbe, és azóta ott élt, egy sötétzöld zsindelyes fakunyhóban. Az emberek messze elkerülték az erdőt, babonák keringtek róla: azt suttogták, ott lakoznak a vízitündérek, és aki egyszer kíván valamit a kútjukból, annak többé nincs dolga a hétköznapi világgal. De Ábel sosem hitte az ilyesmit – egészen addig, míg egy júliusi alkonyon különös fényt nem látott kigyúlni a mélyben.
A fény zöldeskék volt, éteri, mégis hívogató. A férfi, kíváncsisággal telve, követte a ragyogást, mélyebbre hatolt, mint valaha. Végül egy kis tisztásra ért, ahol vízzel teli kút állt, melynek peremét ezüstindák fonták körbe, és melynek vizén nem tükröződött semmi, csak a csillagok.
Amint Ábel közelebb hajolt, a víz fodrozódni kezdett, s három alak emelkedett ki belőle: hosszú hajuk ragyogott, akár a holdfény, és hangjuk lágyan zengett, mint esti szellő a nádason.
– Üdvözlünk, halandó – szólt az egyik tündér. – Ez itt a Nyár Kútja, ahol minden lélek egyszer kívánhat egyet, amit a forrás teljesít. De csak egyszer. És csak nyáron.
Ábel szíve hevesebben vert. Érezte, hogy amit most kíván, az meghatározza a sorsa hátralevő éveit. Kinézett a kútra, majd a tündérek szemébe.
– Nem magamnak kívánok – mondta halkan. – Az északi faluban, ott, ahol a patak kettéválik, él egy kislány, Lili. Nem járhat, lábai gyengék, és minden nap csak az ablakból nézi a nyár játékait. Azt kívánom, hogy ő is szaladjon egyszer a réten, mint a többiek.
A tündérek szeme megcsillant, mintha öröm és szomorúság keveredett volna bennük.
– Lélekkel kívántál, nem vággyal. Ajándék lesz ez – mondta a második tündér. – De tudd, hogy ezért cserébe neked a nyár többé már nem a te évszakod lesz.
– Elfogadom – felelte Ábel, és érezte, ahogy a levegő megváltozik: friss hűvösség járta át a testét, mint amikor az őszi reggelek első lehelete belopózik a tópartra.
Másnap hír hozta az erdőbe, hogy Lili először az anyja kezét fogva, majd egyedül lépett ki az udvarba, és futni kezdett, kacagva, mint a többi gyerek. Senki sem értette a csodát – de mindenki örült neki.
Ábel onnantól minden nyáron egyre fáradékonyabb lett, a nap melege nem adott többé vigaszt, a fák zöldje se volt olyan élénk. De amikor Lili, aki évekkel később ifjú nőként visszatért az erdőbe, hogy virágokat hozzon a kunyhóhoz, az öreg erdész mindig mosolygott.
– A nyár már nem az enyém – mondta egy alkalommal –, de jó kezekben van. És az erdő… az mindig mesélő marad.
A tündérek kútja azóta sem mutatta meg magát senkinek. De ha a délutáni szél énekelni kezd a sűrű páfrányosban, talán még hallani lehet három hang suttogását – és egy kívánság idejétlen visszahangját.
