Valahol messze, ahol az ég egybeolvad a fák koronáival, létezett egy ősi erdő, amit az emberek csak úgy emlegettek: a Susogó Rengeteg. Nem volt térképen, sem útjelző táblán, mégis néhanapján rátalált, aki elég kíváncsi volt, és elég csendes. A Susogó Rengeteg fái mások voltak, mint bárhol a világon. Ők beszélni tudtak – nem szóval, nem kiáltással, hanem susogással. Olyan susogással, mely csak alkonyatkor született meg, mikor már a madarak is leszálltak pihenni.
Az erdő mélyén, egy idős tölgyfa árnyékában élt egy kisfiú, Ábel. Nem volt ő fa, és nem volt madár sem – hanem egy kíváncsi, kalandvágyó gyermek, akit egy vándorló madár vezetett az erdőbe. A fiú egy viharos éjszakán tévedt el az erdei úton, és mikor a villámlás rémisztő képeket festett az égre, hát a madár, egy sárgapettyes fülemüle, egyenest a Susogó Rengetegbe vezette.
Ábel először félt. Az erdő hangja nem olyan volt, mint a város zajai. Itt nem dudált semmi, nem zörgött autó, csak levelek susogtak, ágak roppantak, s a madarak fészkük mélyén csiviteltek álmosan.
– Ki van ott? – kérdezte a fiú egy este, mikor már három napja élt a fák közt.
Egy magas, görbe hátú bükkfa válaszolt először. Ágaival meglendült, s kérge meg-megnyikordult.
– Mi vagyunk, kis vándor. Mi vagyunk, a mesélő fák.
Ábel körbefordult, szemét nagyra nyitotta.
– Tudtok beszélni?
– Nem úgy, mint az emberek. Mi a szél hangját kölcsönözzük, a lombunk rezzenését, s az évszakok emlékét – suttogta egy öreg nyírfa, akinek kérge olyan fehér volt, mint a frissen hullott hó.
És attól fogva, minden este, mikor már a csillagok kibújtak az égre, s a szél puhán játszott a lombok között, a fák mesélni kezdtek.
Elmesélték a tavaszi virágzás első illatát, amikor a méhek először zümmögtek a réten. Elmesélték, mikor egy réges-régi télben egy barna medve család épített odút a tölgyfa tövében. Meséltek arról is, mikor egy árva őzike könnye harmattá vált a hajnali fényben.
Ábel minden este ott ült a fülemüle társaságában, hallgatta a fákat, és nem csak a történeteket tanulta meg, hanem hallani is: meghallani a szél hangjában a szavakat, a lombok között megbúvó gondolatokat.
– Miért meséltek nekem? – kérdezte egyszer.
– Mert figyelsz – felelt egy sovány nyárfa. – És aki figyel, az képes megőrizni a világ emlékeit.
Egy napon, mikor Ábel már hetek óta ott élt, a fák azt mondták:
– Itt az idő, hogy hazatérj. Vigyél magaddal minket is, ne a törzsünket, nem a leveleinket, hanem a meséinket.
Ábel szomorúan, de tudta, hogy el kell indulnia. A fülemüle elkísérte az erdő széléig, ahol a világ ismét zajos és színes lett. Visszament a városba, szülei karjába, a megszokott mindennapok közé. De a fák szavai ott susogtak a fülében minden éjjel.
És attól kezdve, Ábel mesélni kezdett. Először csak a testvérének, aztán az iskolában, később könyvekbe írta mindazt, amit a Susogó Rengeteg megtanított neki.
S aki meghallotta ezeket a meséket, annak a szíve megnyílt egy kicsit. Némelyek még az erdőségek felé is vetettek egy pillantást, hátha ott, a távoli lombok között, egyszer majd meghallják a fák susogását is.
Mert aki jól figyel, bizony, meghallhatja. Csak csendben kell maradni… és hinni a mesékben.
