Az erdő mélyén, ahol a mohák puhábbak voltak a párnáknál, és a fák ágai úgy hajoltak össze, mintha titkokat suttognának egymásnak, különös izgalom vibrált a levegőben. A hó már olvadni kezdett, a farsang közeledtét pedig nemcsak az emberek, hanem az állatok is megérezték. Amikor a hold három egymást követő éjjel kerekre hízott, a bagoly halkan huhogva adta hírül: eljött a titkos bál ideje.
A tisztáson, ahol máskor csak szél kergette az avart, színes lámpások gyúltak. Százszorszépből font koszorúk lógtak az ágakról, a patak pedig csilingelő nevetéssel csobogott, mintha ő maga is ünnepelne. Az erdő állatai egyetlen szabályt ismertek erre az éjszakára: mindenki jelmezben érkezik, és senki sem kérdezi, ki kicsoda valójában.
Elsőként a róka lépett a tisztásra, hatalmas, kartonból készült szemüvegben és hófehér köpenyben. Orra alól bajuszt pödrött felfelé, és komoly képpel jelentette ki:
– Jó estét kívánok, én vagyok a tudós bagoly, aki mindent tud az erdőről!
A valódi bagoly a tölgy tetejéről csak mosolygott, és bölcsen hunyorgott egyet.
Nem sokkal később egy aprócska elefánt csoszogott be, ormánya helyén hosszú, barna sál lógott, a hátán pedig tüskés kabát feszült.
– Ne féljetek, én csak egy sündisznó vagyok – cincogta vékony hangon.
A sündisznó ekkor lépett elő a bokorból, hosszú nyakú zsiráfnak öltözve, és csodálkozva nézte magát a patak tükrében.
– Milyen fura érzés ilyen magasnak lenni – mondta, és óvatosan megpróbált átnézni a fák koronája fölött.
Ahogy telt az idő, egyre több nevetés és zene töltötte be a tisztást. A mókus medvének öltözve nehézkesen táncolt, miközben a medve mókusjelmezben pörgött körülötte, fürgén és könnyedén.
– Most már értem, miért vagytok mindig ilyen elfoglaltak – lihegte a medve. – Ez fárasztó, de felszabadító is.
– És én végre nem félek attól, hogy nagy vagyok – felelte a mókus, és büszkén kihúzta magát.
Az éjszaka közepén a zene elcsendesedett, és a bagoly leszállt a tisztás közepére.
– Eljött az igazság pillanata – mondta lágy hangon. – Levehetitek a jelmezeket, ha szeretnétek.
Az állatok egymásra néztek. Volt, aki azonnal levette, volt, aki még egy kicsit habozott. Végül mind felfedték valódi arcukat, és a nevetés most már nem a jelmezeknek, hanem az élménynek szólt.
– Tudjátok – szólalt meg halkan a nyúl –, ma rájöttem, hogy nem baj, ha néha másnak képzelem magam. Attól még az maradok, aki vagyok.
– Sőt – tette hozzá a róka –, talán jobban is megértjük egymást így.
Amikor a hajnal első fényei átszűrődtek a fák között, a lámpások kialudtak, és az állatok hazafelé indultak. A tisztás újra csendes lett, de a levegőben ott maradt valami láthatatlan: az emléke annak, milyen érzés volt egyetlen éjszakára más bőrébe bújni, és mégis önmagukra találni. Az erdő pedig elégedetten sóhajtott egyet, mert tudta, hogy lakói egy kicsit gazdagabban tértek vissza a mindennapjaikhoz.
