Volt egyszer egy kis falusi iskola, ahol a tornaterem sarkában, egy poros polcon pihent egy csörgődob. Nem volt különösebben nagy, sem különösebben szép: fakó piros festése itt-ott megkopott, a bőre feszes volt, de tele apró karcolásokkal, mintha az idő ujjai doboltak volna rajta. A gyerekek ritkán vették elő, mert inkább a labdákat és a színes karikákat szerették. A csörgődob azonban figyelt. Hallgatta a lépteket, a nevetéseket, és a suttogásokat is, amelyek akkor születtek, amikor egy-egy gyerek félve állt meg a terem közepén.
Egy esős délutánon, amikor a csoportban különösen csendes volt minden, a csörgődob megérezte, hogy eljött az ideje. A gyerekek körben ültek, lehajtott fejjel. Volt, aki félt megszólalni, más attól tartott, hogy kinevetik, ha elront egy mozdulatot. Ekkor a polcon halkan megcsörrent valami. Először csak egyetlen finom hang, majd még egy. A csörgődob megmozdult, lepattant a polcról, és puhán a padlóra érkezett.
– Ti is halljátok? – suttogta Lili, miközben nagy szemekkel nézett körbe.
A csörgődob válaszul megremegett, majd lassan forogni kezdett. Nem kéz érintette, nem láb lökte meg, mégis táncolt. Körbe-körbe pördült, közben csilingelő, vidám hangokat csalt elő magából, mintha nevetne.
– Ne féljetek! – szólalt meg egy vékony, csengő hang. – Én is féltem régen. Féltem a csendtől, attól, hogy sosem üt meg senki. Aztán rájöttem, hogy a mozgás elűzi a félelmet.
A gyerekek összenéztek. Marci óvatosan felállt.
– De mi miért félünk? – kérdezte. – Én attól, hogy elrontom.
A csörgődob hirtelen magasra ugrott, majd puhán visszaesett.
– Akkor táncolj úgy, ahogy csak te tudsz! – mondta. – Nincs jó vagy rossz lépés. Csak őszinte mozdulat van.
A dob ritmusra kezdett pattogni, jobbra dőlt, balra fordult, majd megállt, mintha várna. Lili felemelte a karját, először bizonytalanul, aztán egyre bátrabban. Marci követte, majd a többiek is. A terem megtelt mozgással: volt, aki pörgött, volt, aki csak ringott, de minden lépésnél halk csörgés kísérte őket.
– Érzitek? – kérdezte a dob. – Ahogy mozogtok, a félelem lemarad mögöttetek.
– Tényleg nem félek! – nevetett fel valaki a kör végéről.
A tánc végén a csörgődob lassan megállt, és visszagurult a terem közepére.
– Emlékezzetek erre – mondta halkan. – Amikor féltek, mozduljatok. A félelem nem tud táncolni, de ti igen.
Másnap a csörgődob újra a polcon volt, mozdulatlanul. De amikor a gyerekek beléptek a terembe, már nem volt lehajtott fej, sem szorongó csend. Ha valaki bizonytalan lett, csak egy kicsit ringott, dobbantott, vagy nevetve pördült egyet.
A csörgődob pedig, bár némán pihent, elégedetten csörrent egyet magában, tudva, hogy a legfontosabb ritmust már továbbadta.
