Amikor a falu felett még csikorgott a dér, de a patak már halkan megpróbált nevetni a jég alatt, az emberek tudták, hogy közeleg a farsang vége. A főtéren, ahol nyáron a körhinta árnyéka körözött, most száraz ágakból és szalmából máglya nőtt, mint egy türelmesen várakozó óriás. A gyerekek színes álarcokban szaladgáltak körülötte, az öregek pedig a padokon ülve figyelték az eget, mintha onnan várnák a választ arra, valóban elmegy-e már a tél.
A kis Lili a nagymamája kezét szorította. Az asszony kendője alól ősz tincsek szöktek elő, szemében pedig olyan fény ült, amely egyszerre tudott nevetni és emlékezni. Lili a máglyára nézett, és halkan megkérdezte:
– Nagyi, miért olyan fontos ez a tűz?
A nagymama elmosolyodott.
– Mert nemcsak a hideget küldi el, hanem mindazt, amit nem akarunk tovább cipelni.
A falu bírója előlépett, és a hangja úgy szólt, mint amikor a harang megkoccan a szélben. Mindenki hozhatott egy apró tárgyat, egy cetlit vagy csak egy gondolatot, amit elengedni kívánt. Lili zsebében egy gyűrött papírdarab lapult. Rá volt rajzolva egy szomorú ház és egy elmaradt mosoly. Emlék volt az apjáról, aki messzire költözött, és ritkán írt.
A máglya mellett megállt a kovács, az arca koromtól sötét volt, de a szeme tiszta.
– Én a haragomat hoztam – mondta, és egy rozsdás szöget dobott a tűzbe. – Hogy ne csörögjön tovább bennem.
Utána a pék lépett elő egy összegyűrt lisztes zacskóval.
– Az aggodalmaimat – nevetett félénken. – Hadd legyen könnyebb a dagasztás holnap.
Amikor a fáklyák lángra lobbantották a máglyát, a tűz felmorajlott, mintha történeteket kérne. A lángok narancs és kék nyelvei összeértek, és a füst spirálban emelkedett, magával vive mindazt, amit beléjük súgtak. A dobok lassan szóltak, a maszkok táncolni kezdtek, s a tél mintha hátrébb lépett volna egy lépést.
Lili a nagymamájára nézett.
– Én is dobhatok bele valamit?
– Amit csak szeretnél, kicsim – bólintott az asszony.
Lili odalépett, és a papírdarabot a tűzbe ejtette. A láng egy pillanatra felcsapott, majd megszelídült. Lili szíve összeszorult, aztán hirtelen könnyebb lett. Mintha a füst egy darabot elvitt volna a mellkasából.
Ekkor különös dolog történt. A máglya roppant, és egy szikra pattant ki belőle, amely nem égetett, csak világított. Körberepült, és megérintette az embereket: a kovács vállát, a pék kötényét, Lili homlokát. Akihez hozzáért, annak az arcán mosoly jelent meg, nem hangos, nem hivalkodó, csak olyan, ami tudja, hogy reggel lesz.
– Látod? – súgta a nagymama. – A tűz emlékszik ránk. És mi is emlékezünk rá, hogy képesek vagyunk elengedni.
A lángok lassan alábbhagytak, a hamu melegen pihent a köveken. A falu csendesebb lett, de nem üres. Az emberek hazafelé indultak, kabátjuk alatt valami könnyebb zörrent. Másnap a hó olvadni kezdett, a patak felszabadultan csilingelt, és Lili postát talált a küszöbön. Nem volt hosszú levél, de benne volt egy rajz és egy mosoly.
A farsangi máglya parazsa még sokáig izzott az emlékekben. Tudták, hogy jövőre újra összegyűlnek, és megint lesz mit elhamvasztani. Mert ahol a tél búcsút kap, ott a bánat sem marad örökre.
