A nyári nap sugarai még cirógatták a tengerpart forró homokját, mikor Lili, a hatéves kislány elhatározta, hogy épít élete legnagyobb homokvárát. Anyukája egy árnyékos pokrócról figyelte, ahogy Lili szorgosan meríti a tengervizet a narancssárga vödörbe, s nagy komolyan pakolja a nedves homokot a vára bástyáira.
A hullámok ritmusára épített tornyok, alagutak és várfalak csak úgy nőttek Lili munkás keze alatt. Kagylókkal díszítette a tetejét, egy darab sodort palackból készült a zászló, és kis botok tartották a falakat. A nap végére a homokvár ott állt teljes pompájában, egy kissé csálén, de büszkén, mintha maga is tudná, hogy különleges lett.
– Készen vagyunk! – mondta Lili, megveregetve a homokkupac oldalát. – Hát ha ebben nem lakik egy igazi hercegnő, akkor sehol!
A nap lassan lebukott a horizontról, és a csillagok úgy bukkantak elő az égen, mint apró lámpások egy tündérkertben. Lili a homokvár mellé kuporodott, és álmodozva nézte az égre karcolt csillagokat. Aztán anélkül, hogy észrevette volna, lehunyta a szemét, és elaludt.
A hold már magasan járt az égbolton, mikor valami apró és szikrázó történt: a homokvár legmagasabb tornyának csúcsa halkan megmozdult, majd mintha valaki kinyitott volna egy szinte láthatatlan ablakot, kibújt rajta egy leheletkönnyű alak.
Egy tengerkék ruhácskát viselő apró hercegnő volt, akinek haja olyan fényesen csillogott, akár a kagylóhéj napfényben. Mezítláb suhant végig a homokváron, karján homokból formált köpönyeg lebbent.
Lili egy halk neszre felnyitotta a szemét. Először azt hitte, álmodik, de a homokvárból kilépő miniatűr lányt látva inkább tátva maradt a szája.
– Szia – suttogta Lili.
– Jó estét, Lili – felelte a hercegnő kedves hangon. – Már nagyon vártuk, hogy megépíts minket.
– Megépítsek… titeket? – kérdezte Lili, és felült a homokba. – Te igazi vagy?
– Igen – mosolygott a hercegnő. – De csak éjjelente élünk, amikor az építőnk álmodik rólunk.
– Én álmodtam volna? De hát én csak… akartam, hogy szép legyen.
– És az lett – bólintott a hercegnő. – A kastélyod hibátlan. Falain belül ünnepet tartunk, zene szól, homoktündérek táncolnak, és kagylósüteményeket eszünk.
– Eljöhetek megnézni? – csillogott fel Lili szeme.
A hercegnő egy pillanatra elgondolkodott, majd óvatosan legyezett egyet apró kezével. Ezüstösen megcsillant előtte a levegő, s egy derüsen fénylő kapu bukkant elő a vár déli falában.
– Csak most az egyszer, mert te vagy az építőnk.
Lili lassan négykézlábra ereszkedve kúszott a kapu felé, és hirtelen úgy érezte, mintha ő is vele zsugorodna. Talpa alatt már nem ropogott a homok, hanem puha aranyszínű szőnyegként simult lába alá. A falak körül tengeri csillagok ragyogtak, és apró, kristályszárnyú lények nevetgélve cikáztak köztük.
A belső udvarban homokból font hinták lengedeztek, és kagylószínű lampionok libbentek a szélben. A hercegnő megfogta Lili kezét.
– Gyere, mutatom a trónszobát – mondta büszkén.
Az éjszaka mosollyal telt, mókával, s valamilyen különös, mélyen szívet melengető érzéssel, amit Lili még sosem érzett. És mikor a hajnal első fénye átsuhant a tenger felett, Lili hirtelen újra a homokban ébredt, a homokvár mellett, mintha egy percre sem mozdult volna el onnan. A vár szép volt, bár már kicsit megülepedett a sarkán.
De egyetlen dolgot biztosan tudott: a vár legmagasabb tornyában egy parányi kagyló koronája más színben ragyogott, mint a többi, mintha kékes-lilás fényben játszott volna, s Lilinek halványan derengeni kezdett valami a hercegnő kedves hangjáról.
Mosolyogva kelte föl, és tudta: ma újabb homokvárat épít majd. Talán még szebbet, még magasabbat. Hiszen ki tudja, hány homokhercegnő él még ott a part menti varázslatban.
