A farsangi forgatag úgy kavargott a főtéren, mintha egy óriási, színes üstben kevergetnék a vidámságot. Szalagok lengtek a szélben, konfetti szállt, mint apró, tarka hópelyhek, és mindenütt nevetés csilingelt. A gyerekek jelmezben futkároztak: volt ott sárkány, királylány, űrhajós és három aprócska cica is, akik folyton összegabalyodtak a farkincájukban.
A tér közepén állt a cirkuszi sátor, előtte pedig egy bohóc. Piros orra volt, hatalmas cipője és csíkos nadrágja, a kalapján kis csengők csilingeltek minden mozdulatára. Mégis, az arca – a festék alatt – szomorú maradt. Ő volt Pityu bohóc, aki nem szeretett nevetni.
Pedig valaha ő nevettetett a legszebben. Olyan kacagást tudott előcsalogatni az emberekből, hogy még a mogorva hentes is elmosolyodott, és a szigorú tanító néni szemében is vidám fény csillant. De egy nap Pityu úgy érezte, elfogyott belőle valami. Hiába húzta szélesre festett mosolyát, belül csend volt és szürkeség.
– Nevess már, Pityu! – biztatta a porondmester minden előadás előtt. – A farsang a vidámságról szól!
– Tudom – felelte halkan a bohóc. – De most nem jön.
Aznap este is kilépett a porondra. Elesett a saját cipőjében, zsebkendők végtelen sorát húzta elő az ujjából, még egy aprócska vízipisztollyal is meglocsolta a közönség első sorát. A gyerekek kacagtak, tapsoltak, de amikor Pityu meghajolt, a szeme sarkában könny csillant.
Az előadás után kisétált a sátor mögé, ahol már csendesebb volt a világ. A farsangi zaj tompán szűrődött át a vásznon. Pityu leült egy ládára, és sóhajtott.
– Miért nem megy? – suttogta magának. – Hiszen ez az én dolgom.
– Talán mert túl erősen próbálod – szólalt meg egy vékonyka hang.
Pityu összerezzent. A sátor árnyékában egy kislány állt. Nem volt rajta cifra jelmez, csak egy egyszerű papírból készült csillag a homlokán.
– Elvesztél? – kérdezte a bohóc.
– Nem – rázta meg a fejét a kislány. – Téged kerestelek.
– Engem?
– Igen. Láttam, hogy szomorú vagy.
Pityu nagyot nyelt.
– Bohóc vagyok. Nekem nevetnem kellene.
A kislány közelebb lépett.
– Az én apukám azt mondja, hogy attól még, hogy valaki másokat vidámít, néha ő is lehet szomorú. A szív nem mindig tud parancsra mosolyogni.
A bohóc hallgatott. Rég nem mondta ki senki ilyen egyszerűen azt, amit érzett.
– Tudod – folytatta a kislány –, én sem szeretek mindig nevetni. Néha csak ülök, és nézem a csillagokat. Attól érzem jobban magam.
– És most miért jöttél ide? – kérdezte Pityu.
A kislány elmosolyodott.
– Mert azt hittem, talán együtt könnyebb.
Ezzel levette a papírcsillagot a homlokáról, és Pityu kalapjára tűzte a csengők mellé. A csillag kicsit félrecsúszott, és ettől az egész kalap olyan furcsán komikus lett, hogy a bohóc önkéntelenül felhorkant.
Először csak egy apró hang tört fel belőle. Aztán még egy. Végül olyan igazi, mélyről jövő nevetés buggyant ki belőle, amilyet már rég nem hallott a világ.
– Látod? – nevetett a kislány is. – Nem is kellett hozzá vízipisztoly.
Pityu letörölte a szeméből a könnyeket, de most már a kacagástól csillogtak.
– Köszönöm – mondta halkan. – Hogy nem azt vártad, hogy nevettetlek meg, hanem hogy együtt érezzünk.
A kislány vállat vont.
– A farsang nem csak a maskarákról szól. Hanem arról is, hogy megmutassuk, kik vagyunk alatta.
Odabentről megszólalt a zene, és a porondmester kiáltotta:
– Pityu! Kezdődik a finálé!
A bohóc felállt. A kalapján ott billegett a papírcsillag, kissé gyűrötten, de annál fényesebben.
– Gyere – nyújtotta a kezét a kislánynak. – Nevessünk együtt.
Amikor visszaléptek a porondra, a közönség újra tapsolni kezdett. Pityu most nem erőltette a mosolyt. Csak hagyta, hogy a szíve vezesse. És amikor elbotlott – mert természetesen elbotlott –, már nem a szerep kedvéért nevetett, hanem azért, mert mellette ott kuncogott a kislány, és a papírcsillag vidáman rezgett a kalapján.
Aznap este a farsangi forgatag még sokáig zengett a nevetéstől. De Pityu tudta, hogy a legfontosabb nem az volt, hogy mindenki más kacagott. Hanem hogy ő végre megengedte magának: néha szomorú legyen, hogy aztán újra igazán tudjon örülni.
És attól a naptól kezdve, ha valaki meglátta a kalapján a kissé gyűrött papírcsillagot, tudta: a legszebb mosoly az, amelyik nem festékből, hanem a szívből születik.
