Valahol a dombok ölelte kis falucska határán, ahol a pipacsok vöröse reggelente összekacsint a nap első sugaraival, lakott egy kisfiú: Balázs. Szeme kíváncsian csillogott, haja mindig kócos volt – nem mintha nem fésülte volna, de a szél folyton belekapott, mintha csak tréfálkozni akarna vele. Szerette hallgatni a szél susogását a fák között, és ilyenkor gyakran elképzelte, vajon hová megy, honnan jön ez a láthatatlan utazó.
Egy nyári napon, amikor a nap olyan hevesen sütött, hogy még a bodzabokrok is árnyékot kerestek, Balázs a réten hevert. A fű édes illata körbelengte, ciripeltek a tücskök, és a magasban csak egy-egy szelíd felhő úszott. A fiú lehunyta a szemét, s miközben a felhők lassú vonulását hallgatta, egy különös szellő suhant végig arcán. Ez nem volt olyan, mint a többi. Ez suttogott. De nem pusztán a levelek nyelvén, hanem egészen halkan, egyenesen a fülébe:
– Jössz velem, Balázs?
A kisfiú kinyitotta a szemét és felült. A táj változatlan volt, de a levegő megmozdult körülötte. Puha szellőgömbök fonódtak egybe előtte, mintha valami láthatatlan kocsi teste épülne pillanatról pillanatra. Balkéz felől egy lendületes forgószél csapott le, és néhány pillanat alatt rittyentett négy kereket a semmiből – fűszálból, harmatból, napfényből.
A hintó ott állt előtte – áttetsző, könnyed, mintha maga a nyár szőtte volna álomba. És mielőtt Balázs megkérdezhette volna, hogy merre is tartanak, a hintó ajtaja kinyílt. Egy illatos kis szellő, amit a fiú úgy érzett, mintha mindig is ismerte volna, gyengéden a tenyerébe simult.
– Ne félj – mondta –, csak hunyd le a szemed, és engedd, hogy vigyelek.
Balázs beszállt. A hintó nem zökkent, nem billent – felemelkedett csendesen, s mint egy könnyű fohász, elindult az ég alatt. A föld lassan távolodott, és alatta a táj megelevenedett.
Elsőként egy búzatábla fölé szálltak: aranyló hullámzás, akár a tenger. A szél hintója halkan siklott a levegőben, és Balázs látta a gabonakalászokon rebbenő rigókat, a bogarak tolltáncát, a föld illatát. Ez nem emléke vagy álom volt – ez a valóság másik arca, amit csak azok láthatnak, akik engedik, hogy a szél vezesse őket.
Tovább repültek egy csillogó tó fölé, ahol a napfény játszadozva festette arannyá a hullámokat. A víz felett libák vonultak, a nádasban kis rákok rejtőzködtek. A hintó nyomán vízpermet csapódott szét a levegőben, mely apró szivárványokat hagyott maga után.
Azután hegyek jöttek, kőszáli szarvasokat láttak, amelyek nem ijedtek meg a repülő hintótól. Egy sas suhant el mellettük, egy pillanatra egyetlen, hatalmas szempár vizslatta Balázst, majd hangtalanul tovább siklott.
– És ez még mindig nyár? – kérdezte a fiú tétova hangon.
– Ez már a nyár álma – felelte a szél. – Minden évszaknak van egy álomteste. Te most abban utazol.
A nappal lassan sárgás alkonyatba hajlott. Balázs meglátta a mezőt, ahol elnyúlt korábban – ott feküdt saját maga, békés arccal, mosollyal az ajkán.
– Ez én vagyok?
– Az vagy, aki álmodik. A másik, aki már elindult utazni a csodák felé.
A hintó lassan visszaszállt, mint egy lehelet, éppen oda, ahol a fű még laposan hajlott egy fekvő fiú teste alatt. Szellőszőtte kerekek beleolvadtak a naplementébe, az ajtó újra kinyílt.
– Sajnálom, hogy vége – suttogta Balázs.
– Minden utazás csak egy másik kezdete, ha nyitottan nézed – búgta a szél, s még egyszer megsimította a fiú arcát. – És ha jól figyelsz, egyszer majd te leszel az, aki másokat röpít a nyári álmokon át.
Balázs testében újra ott volt a nehézség, amit a föld jelent. Felült, a domboldal csendben várta. Körülötte minden olyan volt, mint addig. És mégis: valami könnyed motoszkálás visszhangzott a fű suttogásában, a fák hajlásában, s Balázs tudta, hogy ha elég figyelmes lesz, újra hallhatja majd azt a hívó hangot, ami egyszer repülni tanította.
És onnantól kezdve, minden egyes nyári délutánon, a széllel mosolygott össze.
