Egy őszi reggelen Berci álmosan nyújtózott az ágyában. A levelek sárgán és vörösen táncoltak az ablak előtt, a madarak már csak félálomban csicseregtek. A vekker kegyetlenül csörömpölt, mint valami kis ördögi rézcsengettyű.
– Már megint hétfő – sóhajtotta Berci, és a takaró alatt próbált visszabújni álmai közé.
Amikor végül felült, és nyújtózni kezdett, halk, furcsa suttogás ütötte meg a fülét. Először azt hitte, a szél játszik az ablak résein át, de a hang egyre tisztábban szólt: mély, kedves hang volt, valahogy… ismerős.
– Jó reggelt, Berci! Ideje indulni az iskolába!
Berci a szoba közepén álló iskolatáskára pillantott. A barna vászon foltos volt és kopott, ahogy egy második osztályos fiú táskájának illik is lennie. De ahogy ránézett, biztosan látta: mozdult. A cipzárja finoman megrezzent, mintha mosolygott volna.
– Kicsoda…? – kérdezte Berci bátortalanul, még pizsamában, széttúrva a haját.
– Én vagyok a te iskolatáskád – felelt a hang, most már egyértelműen onnan, a táska mélyéből. – És van egy különleges képességem. Minden nap elmesélem neked, mi vár rád, és miért izgalmas a mai tananyag.
Berci pislogott. Megdörzsölte a szemét, sétált egy karikát, aztán még egyszer ránézett a táskára.
– Tehát… beszélő iskolatáskám van? Mint valami varázslat?
– Pontosan az vagyok. És tudod, miért kaptál engem? Mert te kíváncsi vagy, még ha néha nem is tudsz róla.
Berci felkelt, gyorsan felöltözött, és odalépett az asztalhoz, ahol a táska már kinyitotta a száját – azaz cipzárját –, és elkezdett mesélni.
– Ma például az iskolában a törtekről fogtok tanulni. A tanító néni almahasítással magyarázza majd el, hogy mi az a negyed. Van benne valami bűvös: ha megtanulod, hogyan lehet dolgokat igazságosan szétosztani, akkor sosem leszel olyan felnőtt, aki elfelejti, hogyan kell rendesen megosztani egy csokit.
Berci felnevetett.
– Szóval a matek… igazságosságról szól?
– Többek közt, igen – hunyorgott a táska. – A tudomány sosem csak számokról és betűkről szól. Ma például magyarórán ellátogattok egy csodálatos mesébe, ahol egy kisegér megment egy hegyi kecskét. És délután? Rajz. Ott a színekről lesz szó, és arról, hogyan tudsz érzéseket festeni a papírra, még szavak nélkül is.
Berci szeme felcsillant. Hirtelen nem tűnt olyan rettenetesnek a hétfő.
Aznap, ahogy elindult az iskolába, a táska csendesen ringatózott a hátán, mintha halkan dúdolna egy mesés dallamot. Berci figyelte a járda repedéseiben megbúvó kis bokrokat, a pocsolyákban tükröződő eget, és mintha minden egy kicsit varázslatosabb lett volna, mint tegnap.
Másnap reggel a táska, alighogy Berci felébredt, újra beszélni kezdett.
– Ma biológiaórán azt tanuljátok, hogy a levelek miért sárgulnak meg. Tudtad, hogy a fák ősszel visszavesznek minden tápanyagot a leveleikből, hogy tavasszal újra gyönyörűt teremhessenek? Visszahúzódnak, de nem alszanak. Csak álmodnak.
– Mint én szoktam vasárnaponként – vigyorgott Berci, miközben zoknit húzott.
És így ment ez minden reggel. A táska mesélt arról, hogy a tantárgyak milyen titkokat rejtenek, és Berci egyre kíváncsibb lett. Olykor még a szünetekben is azon gondolkodott, hogyan képzelhetne el egy tizedestörtet, mint kis aranykalácsot, amit pontosan kell szeletelni. A barátai meg is kérdezték tőle:
– Te mostanában miért vagy mindig ilyen jókedvű? Te szeretsz iskolába járni?
Berci megvonta a vállát, de elmosolyodott.
– Talán azért, mert a tudás olyan, mint egy mesekönyv: néha csak meg kell fordítanod a lapot, és máris új világot találsz.
Hogy meddig mesélt még a táska, azt senki sem tudja. Talán amíg Berci meg nem tanulta, hogy minden reggel, minden napban ott lapulnak apró titkok – és hallgatni is lehet őket, mindenféle varázslat nélkül, ha csak elég figyelmes vagy.
