A szobában csend honolt, csak a madarak csicseregtek odakintről, a függönyön átszűrődött reggeli napfény aranyszálakat vont a szék támláira. Léna a padlón ült, előtte egy színes, pöttyös tornazsák. A zsák új volt, anyja varrta, puha pamutból, vidám színekből, citromsárga alapon piros és kék pöttyökkel. A zsinór még kissé merev volt, Léna pedig tétován húzogatta.
– Ma megyünk először óvodába – mondta halkan a zsáknak, mintha csak barátságos reggeli témát nyitna meg.
A tornazsák egy pillanatig mozdulatlan maradt, majd valami különös történt. A zsinór megrezdült, apró sóhaj szökött ki a zsák felső réséből, és egy kis hang válaszolt.
– Remélem, nem lesz túl sok futás… én még nem vagyok hozzászokva a csoszogáshoz – szuszogta álmosan a tornazsák.
Léna szeme elkerekedett, ajkai elnyíltak, de nem sikított. Ő nem olyan volt. Inkább meglepetéstől rekedten csak annyit kérdezett:
– Te… tudsz beszélni?
– Hát persze – jött a válasz, kissé sértődötten. – Nem mindenki hallja meg, de úgy tűnik, te vagy az a fajta, aki odafigyel.
Léna ujjai óvatosan végigsimították a zsák oldalát. Nevettek együtt egy kicsit, aztán a kislány komolyabb arcot öltött.
– Tudod, én is izgulok. Nem tudom, milyen az ovi. Milyen lesz a reggeli, hol kell majd aludni, lesz-e ott valaki, aki játszik velem… Félünk kicsit, nem?
– Jobban féltem, amikor a varrógép tűje túl közel ért hozzám – dünnyögte a zsák. – De ha te ott leszel, én is ott leszek, és hát, együtt talán nem is olyan ijesztő, ugye?
Léna elmosolyodott. Aztán kézen fogta a tornazsákot – pontosabban megmarkolta a zsinórját, de valahogy mégis olyan volt, mint egy kézfogás – és odatartotta a hátához, hogy anyukája segíthessen felvenni.
– Készen állsz? – kérdezte halkan, miközben a cipőjét bújtatta.
– Azt hiszem, igen. Csak… mondd, ha nagyon hangosan énekelnek, elbújhatok benned?
Léna kacagott.
– Akkor én is elbújhatnék benned? Néha én sem szeretek túl hangos dolgokat.
– Nem! Hát te vagy a hősöm! – tiltakozott a zsák. – Nekem benned kell meghúzódnom, te viszel engem!
Az ajtóban állva még egyszer hátranézett Léna a szobára, mint aki búcsút int a biztonságos birodalomnak. Anyukája megsimogatta hátát, a tornazsák zsinórja egy kicsit mozdult.
– Gyerünk hát – suttogta a zsák. – Nézzük meg, mit tudnak ezek az óvodások.
És így indult el Léna, kis bizonytalansággal, de tele bizalommal. Mert hiába volt új a padló, idegen az asztalok szaga és ismeretlen a csoportvezető kedves mosolya, Léna nem volt egyedül. Hordott egy barátot a hátán, aki figyelt rá, beszélt hozzá, és aki ugyanannyira izgult, mint ő.
Az óvoda színes volt, zajos, tele lendülettel és nevetéssel, de valahogy mégis otthonos lett attól a pillanattól, hogy Léna először leült a körben egy másik kislány mellé, és suttogva megjegyezte:
– Ez a tornazsákom. Beszélni is tud.
– Az enyém meg tele van babbal – súgta vissza a másik. – Anya szerint azért, hogy tudjak nyugton ülni. De nem hiszem, hogy szeretné.
Nevettek.
És a tornazsák a fogasra akasztva elégedetten sóhajtott.
– Kezdődik – mormolta boldogan, és szenderegni kezdett, míg Léna játszani ment.
