A rét szélén, egy kis nádas tövében éldegélt egy zöldesbarna, aprócska béka, akit mindenki csak így hívott: Berci. Különös dolog volt ez, hiszen Berciben nem sok minden volt különös – csakhogy volt egy titka, amit még a legjobb barátai sem tudtak: rettegett a víztől.
Már kicsi békaként is ideges rángások szaladtak végig a hátán, ha csak a nád között meghallotta a víz susogását. Nem merészkedett a part közelébe sem, csak messziről nézte, ahogy a többiek önfeledten lubickoltak, versenyt úsztak, bukfenceztek a habok között. Berci pedig mindig talált valami elfoglaltságot a parton — makkot görgetett lejtőn, szöcskéket kergetett, vagy árnyékban üldögélt.
– Gyere már, Berci! – kiáltotta gyakran Gida, a legjobb barátja, egy cseppszínű békalány. – Olyan vicces volt, ahogy Frici beleesett a hínárba!
De Berci csak mosolygott és a fejét rázta.
– Majd máskor, most… most figyelem a felhőket. Nézd azt ott, olyan, mint egy repülő répa.
A többiek csodálkoztak ugyan, de nem firtatták. Berci úgyis mindig segített másoknak – ő volt az első, aki szétrágta a mogyoróhéjat az apróbb békáknak, vagy aki megmutatta, hogyan lehet úgy ugrani, hogy egy kicsi levél is párnaként essen alánk.
Egy nyári reggelen, mikor a nádas még a reggeli párát illatozta, Gida kiabálására ébredt az egész békaközösség.
– Segítség! Segítsetek!
Berci a hang irányába kapta a fejét. A tó közepén, egy meggörbült, mohás ágon kapaszkodott Gida — alattomosan beszakadt alatta a nád, és a víz mélye elkezdte magához húzni.
Senki sem mozdult. Mindenki meglepődött, megriadt.
Berci szíve a torkában dobogott. Lélegzete szaporává vált, mintha minden idegszála azt kiáltozta volna: „Ne! Ez víz! Nem mehetsz!”
De Gida szeme könyörgőn tapadt rá.
– Berci! Kérlek…!
Nem gondolkodott tovább. Olyan hirtelen lendült előre, hogy a nádszálak is csak susogni tudtak utána. Egy hosszú ugrással elrugaszkodott, és belecsobbant a hűvös, remegő vízbe.
A hirtelen hideg úgy mart belé, mintha maga a félelem vált volna folyékonnyá. Először kapálózott, majd – igazi béka módjára – tempózni kezdett, úgy, ahogy mindig is figyelte a többieket. Lábai ösztönösen mozogtak, mintha mindig is erre vártak volna.
Rövid úszás után odaért Gidához. Megragadta a lányt, és erőteljes „brekegéssekkel” biztatta őt is:
– Már csak néhány csapás, Gida! Ússz! Ott van az a nagyobb kő, azon megpihenünk!
Gida bólintott, rákapaszkodott Bercire, és együtt vetették be minden erejüket. Utolsó erőfeszítéssel kapaszkodtak fel a kőre, zihálva, remegve.
A parton döbbent csend ereszkedett a többiekre. Majd egyszerre tört ki a taps – kis békakezek csaptak egymáshoz, fröccsenő vízcseppek röppentek a levegőbe.
Berci pihegve nézett végig saját karcsú testén. Vizes volt, nyálkás és hűvös – és furcsa módon… nem is olyan rossz érzés volt.
Gida odabújt hozzá, mosollyal és csillogó szemekkel.
– Bátor voltál, Berci. Igazán bátor.
Berci csak bólintott. Most már tudta: nem az a bátor, aki nem fél – hanem az, aki a félelem ellenére is teszi, amit kell.
És attól a naptól kezdve, ha valaki keresett egy úszási mestert a békaközösségben, mindig azt mondták:
– Keresd csak Bercit a tavon! Talán még megtanítja, hogyan lehet a félelmet baráttá tenni.
