A mezőn túl, ahol a fák suttognak esténként, s a szellő reggelente virágillatot hord magával, volt egyszer egy kicsiny, rejtett tó. A közeli faluban csak kevesen tudtak róla, s akik tudtak is, némán továbbálltak, ha szóba került. A gyerekek csak „a tükrös tónak” hívták – furcsa, vakító tükröződései miatt, amelyek nappal is úgy izzottak, mintha csillagok rejtőztek volna a mélyén.
Egy nyári délután, amikor a nap már arany fényekkel cirógatta a rétet, három jó barát – Zsófi, Marci és Panna – elindult, hogy végre felkutassák a tavat. Hallottak már róla suttogásokat, s hogy nem a külsőt mutatja vissza, mint más tavak, hanem valami egészen mást. Amitől egyesek féltek… mások csak halkan elmosolyodtak, mintha titkot őriznének.
– Lehetetlen – nevetett Marci menet közben. – Hogy lehetne egy tó más, mint a többi? Ez csak víz meg iszap!
– Anyukám azt mondta, nem érdemes mindenbe csak a szemet beledugni – vágta rá Panna. – Van, amit a szív ért jobban.
Zsófi nem mondott semmit, csak gondolkozva nézett előre. Ő gyakran álmodott tükörről, amelyben nem az arca látszik, hanem… valami más. Azt azonban még önmagának sem merte elmondani, mit érzett pontosan.
Amikor odaértek, a tó csöndes volt, sima felszínén a lenyugvó ég lángoló színei táncoltak. Körülötte fűzfák hajoltak, mintha ők is belenéznének, és bólogatnának arra, amit látnak odalenn.
Panna lépett elő elsőként, és nézett a vízbe. Először csak a saját arcát látta… aztán a szemei megrebbentek. A tó mélyéből egy fiatal lány képe érzett fel, nem ismerős, de valahogy mégis. A lánynak gyönyörű hangszer volt a kezében – egy hegedű –, és könnyek peregtek az arcán, miközben játszott.
– Ez… ez én vagyok? – suttogta Panna, és a többiek felé fordult. – De hát én nem is tudok hegedülni!
– Talán nem szó szerint mutatja – morogta Marci, közben már ő is fölé hajolt.
A vízben egy kisfiú képe sejlett fel – szintén ő lehetett –, de a tóban nem volt bátor, hangos, mint általában. Inkább kicsinek tűnt, kucorgónak… egy sötét sarokban, ölében egy könyvvel. Körülötte nem volt senki, csak csend.
Marci hátrébb lépett, arca elsápadt.
– Ez így nem igaz! – kiáltott fel, de a hangja elakadt.
Zsófi a kezüket fogva közelebb ment a vízhez, és egyszerre nézett bele. Ami feltűnt benne, nem egy arc vagy alak volt, hanem egy szív. Egy lüktető, világító szív, amelynek rései voltak: kicsiny repedések, s belőlük fény szivárgott. A mélyben viszont árnyékok kúsztak felé, mintha régi félelmek.
A tó ekkor megremegett… alig észrevehetően, de a hullám a fűzfák lombját is megmozdította.
– Azt hiszem… – kezdte Zsófi halkan, – ez megmutatja, amit elrejtünk. Nem a kívánságainkat, nem a képességeinket… hanem azt, amiben hiszünk. Vagy amire vágyunk, legmélyebben. Amit talán még mi sem tudunk.
A gyerekek hosszú percekig néma csöndben álltak ott. A tó vize újra kisimult, s úgy csillogott, mint egy üveglap a napfényben.
Hazafelé menet egyikük sem szólalt meg sokáig. Volt mit emészteni. De valahogy… könnyebb lett a lábuk. Mintha egy-egy titok, amit eddig mélyre rejtettek, már nem nyomta volna őket. Csak ült bennük halkan, mint egy madár a fészkében.
Zsófi másnap hegedűt kért karácsonyra, még ha csak szeptember volt is. Marci könyvet vitt be az iskolába, és nem nevetett ki másokat, akik olvasni mertek. Panna pedig esténként, amikor senki sem látta, megpróbálta lerajzolni a szívét – azt, amelyik fénylő volt, de repedésekkel.
A tükrös tó többé nem csak egy legenda volt számukra. Hanem emlék. Egy emlék, amely megmutatta, kik lehetnek… ha elég bátrak, hogy belenézzenek önmaguk mélyébe.
