A szél morgott, mint egy éhes farkas, a felhő pedig úgy csattogott az égen, mintha ezernyi dobos verte volna egyszerre. De a város szélén, fenn a fenyőcsúcsokon, egy apró veréb kapaszkodott az ágba – ő volt Vili, a viharűző veréb. Legalábbis így nevezte magát titokban.
– Jöhetsz, ha mersz! – csipogta a felhőknek, amikor az ég megdördült. – Nem ilyedek meg tőled!
Vili különleges madár volt. Míg társai a levelek alá, az ereszek mélyébe bújtak a legkisebb csepp esőtől is, ő széttárt szárnyakkal szállt ki a viharba. Szerette, ahogy a szél cibálja, szerette, ahogy a villámfény megcsillan a tollain, és legjobban azt szerette, amikor azt képzelhette, hogy ő az, aki megszelídíti az eget.
Egy napon az erdő fölött különösképpen vadul gyülekeztek a felhők. A vihar sötétebb volt, mint bármi, amit Vili valaha látott. Még a legöregebb bagoly, Osztifáni úr is azt mormogta magában:
– Ebből nagy baj lesz… nagyon nagy baj…
De Vili nem félt. Egyenesen felszállt a szélbe, csőrében egy pici ággal, mint valami zászló, és kiáltotta:
– El innen, sötétség! Vili veréb nem hagyja, hogy itt zúgjatok!
A villámok válaszként csapkodtak, egyik épp egy nyárfába csapott nem messze tőle, mire Vili kicsit megremegett, de nem hátrált. Azt gondolta, ha bátran fenn marad, a többiek is megtanulják: nincs mitől tartani.
Ahogy a zápor egyre erősebb lett, Vili meglátott valamit odalent a liget szélén: egy madárfészek himbálódzott az ágon, olyan hevesen, hogy bármelyik pillanatban lezuhanhatott. És benne – három apró cinegefióka csipogott, csukott szemmel, reszketve, anyjuk pedig sehol sem volt.
Vili szíve nagyot dobbant. Hirtelen rájött, hogy nem ő a fontos. Nem a hősködés, nem a szárnycsapkodás. Hanem az, hogy mások biztonságban legyenek. Gondolkodás nélkül leereszkedett, szinte belerepült a szélbe, s úgy kanyargott a fák között, mint egy levél, amit a forgószél űz. Letépett egy nagyobb levelet egy bokorról, és a csőrével vitte fel a fészek fölé, mintha ernyőt tartana a fiókák fölé.
A vihar dühöngött, de Vili addig-addig egyensúlyozott, hogy végül a levél épp elég volt ahhoz, hogy az eső ne mossa ki a fiókákat. Mikor végre elcsendesedett az ég, és a felhők továbbvonultak, a cinege mama is előkerült, szárnyaszegetten, de hálásan. Meghajolt Vili előtt, aki most csuromvizesen, remegve ült az ágon.
– Ó, Vili – szólt egy öreg szarka a távolból –, te valóban bátor veréb vagy. De nem azért, mert nem félsz a vihartól. Hanem mert tudtad, mikor fontosabb másokat megvédeni, mint saját magadnak bizonygatni valamit.
Vili zavartan csipogott, tollászkodással próbálta elrejteni a könnycseppet, ami a szemébe szaladt. Aznap este már nem a felhőknek kiáltott, hanem körbesétált a fészkek között, megnézve, mindenki épségben van-e, és csak mikor megbizonyosodott róla, hogy minden rendben, hajtotta le a fejét álomra.
És úgy álmodott, mintha újra repülne – de ezúttal nem a vihar elől, hanem mások felé.
