Egy hűvös, szeles tavaszi reggelen Sárika zoknibolygató hangra ébredt. A mosógép csendben zúgott a fürdőszobában, ő pedig álmosan pislogva húzta fel a paplan szélét. Ma sem találta meg mindkét zokniját. Az egyiket igen – a jobbost, piros-fehér csíkos –, de a párja sehol.
– Már megint eltűnt – morogta, miközben átkutatta az ágy alját, a szennyestartót, sőt, még a kis padlásszobát is.
Ez volt az ötödik páratlan zokni ezen a héten. Anyukája mindig csak nevetett.
– Biztos a mosógép eszi meg őket, édesem!
De Sárika gyanakodott. A mosógép sosem volt éhes. Ellenben néha, késő este, halk puffanásokat hallott kifelé a szekrény mögül, mintha apró lábak topognának odabenn.
Este aztán cselhez folyamodott. Letett egy pár új, különlegesen illatos levendulás zoknit a fürdőszobaszekrény elé, majd elbújt a sarokban egy kupac pléd mögé. Várt, várt… és amikor már azt hitte, hiába, megzördült valami. Egy kicsinyke ajtó nyílt ki a szekrény szegélyénél, és három piciny lény surrant ki rajta.
Alig voltak nagyobbak egy egérfiókánál. Mind narancssárga kabátot viseltek, sapkájuk bojtos volt, az orruk pedig kicsi és kerek, mint egy mazsola. Óvatosan körülnéztek, majd előre siettek a zoknikhoz. Egyikük szimatolt egyet, aztán gyönyörűen recsegő hangon így szólt a másikhoz:
– Friss mosás! Az álompuha fészek-alapanyagból való!
Sárika tátva maradt szájjal figyelte, ahogy a három manó kicibálja a zoknikat az ajtón, és eltűnik velük.
Már épp elindult volna utánuk, mikor valami visszarántotta: eszébe jutott, hogy ez varázslat – és a varázslatokhoz bátorság kell, de okosság is. Gyorsan felkapta a leghalkabb papucsát, és csendben beosont a falon lévő rejtett ajtón.
Odabenn alagút szerű járatok kanyarogtak – meleg, bolyhos járatok, tele elhagyott zoknidarabokkal, gombokkal, meg pár hajcsattal. A mennyezetről régi zsinórok lógtak le, mint szélcsendes napokon a vitorlák. Sárika óvatosan követte a manókat, akik egyre lejjebb és lejjebb mentek.
Egy hatalmas teremhez értek. A terem közepén különös szerkezetek emelkedtek: tornyok, csúszdák és alagutak – mind-mind kizárólag zoknikból építve. Mélyen, a legsűrűbb pamutfészekben szunnyadtak a fél pár zoknik: csíkosak, pöttyösek, simák és gyapjasak, mind összegömbölyödve, mint kismadarak.
A manók gyengéden csusszantották be az új párt a fészek szélére. A hozzá hasonló piros-fehér zoknik örömujjongással simogatták meg.
Akkor vette észre Sárikát az egyik manó. Összerezzent.
– Hé! Nem szabadna ide jönnöd!
– Én csak… csak azt akarom tudni, hová tűnnek a zoknijaim.
A legidősebb manó előrébb lépett. Haja fehér volt, mint a bárányfelhő.
– Kislány, te nem veszed észre, hogy a zoknik is éreznek? Ha elvesztik a párjukat az emberek házában, nem maradhatnak ott örökké. Azok itt kapnak új életet. Itt otthonra lelnek. A zoknik manókra bízzák magukat.
– De én nem akarok szomorú, elveszett zoknikat – súgta Sárika. – Segíthetek valahogy?
A manók összenéztek, majd a fehér hajú bólintott.
– Ha minden mosás után gondosan megköszönöd a zoknijaidnak a szolgálatukat, ha odafigyelsz rájuk, ők is szívesen visszatérnek. De ha valaki elhanyagolja őket… nos, akkor mi jövünk értük.
Sárika megígérte, hogy soha többé nem dobja hanyagul a zoknijait a sarokba, és azt is megígérte, hogy ha mégis elmarad egy a párjából, nem szomorkodik majd, mert tudni fogja: ott lapul valahol, talán épp egy új, puha élet kezdetén.
Másnap reggel a papucsában ott lapult a kedvenc piros-fehér zoknija párja – frissen hajtva, és egy kicsit illatosan. A sarkán egy apró hímzett manó volt, mintha mindig is ott lett volna.
És ettől a naptól fogva, ha egy zokni eltűnt, Sárika már nem kereste dühösen. Inkább mosolygott, kacsintott, s halkan azt mondta:
– Jó utat, kis barátom. Találjatok puha otthont.
