A tó mélye csillogón remegett a holdfény alatt. A nád lassan hajladozott a lágy esti szellőben, békák brekegtek álmosan, s a víz tükrén apró hullámokat rajzolt a sötétség. A többi vízicsiga már rég behúzódott a kövek alá, de Vili, a kíváncsi, álmodozó csigafiú, a tó fenekén mozdulatlanul meredt felfelé.
– Ma van az éj, amikor elindulok – suttogta maga elé. – A Nagyapám mesélte, hogy létezik egy kincs, mélyen a tó szívében, amit csak az találhat meg, aki elég bátor ahhoz, hogy kövesse a hold fénycsóváját.
Vili szíve izgatottan dobogott, ahogy levált a zöldes kövecskéről, amin egész nap pihent, s puhatestű testével elindult a vízfelszín alatti sötét ösvényeken. Ismerte ezt a tavat – legalábbis úgy hitte. A karcsú hínárok között kanyarogva arra gondolt, hogyan mesél majd visszatérve – ha visszatér – a többieknek. Főleg Micinek, a halványrózsaszín csigaleánynak, akinek mindig olyan halkan dudorog a lépte, mint az ősz első esője.
Ahogy egyre beljebb haladt a tó közepébe, s a víz egyre hűvösebbé és sötétebbé vált, egyszer csak egy különös fényt pillantott meg a mélyben. Olyan volt, mint egy forgócsillag: hol ezüstösen derengő, hol zöldesen villanó. Vili rábökött csápjával, és suttogva szólt:
– Ez lenne az?
Ahogy közelebb kúszott, egy furcsa árny csusszant el mellette. Egy öreg csukahal. Szemei fáradtan csillogtak, mégis kíváncsiság ült bennük.
– Mit keresel itt, vízicsiga fiú?
– A tó kincsét – válaszolta Vili magabiztosan, de hangjában megrebbent egy pillanatnyi tétovázás.
A csukahal lassan körbeúszta.
– És mit tudsz a kincsről?
Vili elgondolkodott. Az igazat megvallva, semmit sem tudott. Csak a mesét a dédapjától, aki úgy beszélt róla, mint a tó lelkéről, valamiről, ami megváltoztatja azt, aki megtalálja.
– Csak annyit, hogy különleges. És hogy meg akarom találni.
A hal elmosolyodott – ha egyáltalán a halak tudnak mosolyogni –, majd intett a pofájával.
– Akkor kövess.
Úgy úsztak, mint álomban: hangtalanul suhanva a csillogó növényoszlopok között. Vili néha megcsúszott egy-egy simára kopott kavicson, de a hal mindig megvárta. Végül egy régi, mohás kőoszlophoz értek, amely egy elsüllyedt kis tutaj maradéka volt. Rajta apró gyöngyök fényletek, szabályos körben.
– Ez lenne a kincs? – kérdezte Vili.
– Nézd meg alaposan – bólintott a csukahal.
Vili ráhasalt a gyöngyök szélére, és hirtelen hallani kezdett valamit. Szavakat. Nevetéseket, meséket, amelyeket nagyszülei meséltek egymásnak, a tó hullámának ringatása alatt. Hallotta saját kacaját is Micivel, amikor egyszer véletlenül egy üres csigaházba rejtettek egy frissen szedett hínárlevelet. Érezte a boldogságot, amit a tó minden zugában átélt.
A kincs nem tárgy volt. Nem felbecsülhetetlen arany vagy gyémánt. Hanem emlék. Érzés. Az otthon szeretete. A tó lelke.
– A kincs benned van, kis csiga – mondta halkan a csukahal. – Ez csak segít emlékezni rá.
Vili szíve csordultig telt. Nem is tudta, sír-e vagy nevet. Talán mindkettőt. Hálásan bólintott, és megfordult.
Ahogy csendben elindult visszafelé, a hínárok már nem voltak sötétek, a víz sem hideg. A békák álma már mélyebb lett, s a nádszálak neszezése halk altatódalt játszott. Vili lassan kúszott vissza, a kisüreg felé, ahol a többiek aludtak.
Mici mozdult először, ahogy megérezte a víz rezgését.
– Hol jártál?
Vili halványan mosolygott, és csak ennyit mondott:
– Megnéztem, milyen mély a tó szíve. És ha akarod, egyszer majd megmutatom neked is.
