A nap már fényesen ragyogott, amikor Panna kilépett a kis nádtetős házból, mely egy domboldalon állt, s melynek előkertjét százféle virág illata lengte be. A lányka mezítláb szaladt végig az ösvényen, ahol a harmat még nem száradt fel teljesen, s cipő nélkül tapintotta ki a föld lüktetését, a fűszálak susogását. A ház mögött húzódott a virágos mező, ameddig a szem ellátott: sárga pitypangok, lila harangvirágok és vörös pipacsok tarka forgataga borította be a hullámzó síkságot.
Panna gyakran járt ide. Szerette ezt a helyet, ahol mindig történt valami, még ha csupán a természet suttogott is. Mert volt egy titok, amit csak ő ismert. Ha csendben maradtál, ha elég halkan ültél egy fa tövében, szélárnyékban, ha nem zargattad a lepkéket és nem tapostad el a fűszálakat, akkor meghallhattad a mező zenéjét. Nem úgy szólt ez a zene, mint egy rádióból vagy zongorából. Inkább úgy szólt, mintha minden dolog hangolódna egymásra.
Aznap különösen tisztán lehetett hallani. Panna letelepedett egy lapos kőre a bodzabokrok mellett, és belemerült a csendbe. De ez a csend nem volt üres. A szél simogatva suhant végig a fűszálakon, egy pillanatra megszólaltatta a virágok kelyheit, mint miniatűr harangokat. A fű, ahogy meghajolt, mintha halkan pengő hárfahúrok lettek volna. Valahol a mező közepén egy lepke verdesett hatalmas, pettyes szárnyaival – egy mély, rezgő hangra emlékeztetve. Madarak szólamai is becsatlakoztak, hol trillázva, hol csak egy kis huppanással, mintha dobot ütöttek volna.
Panna becsukta a szemét. Hallgatta ezt a zenét, amit csak a szíve által tudott megérteni. Nem volt benne refrén, sem dallam, amit dúdolhatott volna, mégis minden hang ismerős volt. Olyan volt ez, mint amikor az ember elfelejtett egy régi álmot, és csak valami távoli emlék bizsereg a mellkasában.
Egyszer csak halk, suhogó lépéseket hallott maga mögül.
– Szia, Panna! – szólt egy mély, de barátságos hang.
Hátrafordult, és egy régi ismerősét pillantotta meg: a Szélfiút. Ő volt az, aki mindig akkor járt arra, amikor különösen szépen szólt a mező. Magas volt és sovány, haja olyan volt, mint a fű: hol fénylő zöld, hol szürke, és mindig mozgott még akkor is, ha nem fújt a szél.
– Ma igazán szépen játszotok – mosolygott Panna.
– Ma minden hang a helyére került – biccentett a Szélfiú. – A fű reggel sokat gyakorolt. A pitypangok viszont folyton nevetgéltek, nehéz volt rávenni őket, hogy komolyan vegyék a próbát.
Panna halkan nevetett.
– A lepkék is szépen zümmögnek ma… Egy kicsit mintha együtt lélegeznének.
– Mert ma született egy új pillangó – suttogta a Szélfiú. – Ez mindig megmozgatja a rétet. Új szárny, új hang, új szín. A többi rögtön átveszi a ritmust. Ma a zene róla szól.
Panna ekkor felemelkedett a lapos kőről, és beljebb lépett a mezőbe. A virágok nem hajoltak le az útjából, inkább oldalt táncoltak, mintha meghajolnának. A lepkék körülötte repdestek, mint ezüstös hangjegyek egy láthatatlan kottalapon. A mező közepén ott állt egy kis, világoskék virág, épp akkor bontotta ki az első szirmait. Tetején egy mozdulatlan, gyönyörű lepke ült, olyan volt, mintha egy kis darab égbolt csücsült volna ott.
– Ő az? – kérdezte Panna.
A Szélfiú bólintott.
– Ma ő kezdte el a zenét.
A lepke lassan megmozdította szárnyait. És a mező, mint egy nagy zenekar, válaszolt rá. Ismét megszólalt a fű, a virágok, a madarak, sőt, még a föld mélyéből is felhallatszott egy tompa, meleg rezonancia.
Panna lehunyta a szemét. Egyszerre érezte magát kicsinek és hatalmasnak. A hangok körülölelték, felemelték, és éppen csak annyira vitték el, hogy még vissza tudjon találni.
Mert a mező zenéje nemcsak hang volt. Volt benne fény, illat, íz, sőt, emlék is. Mintha egy régi dal szólna az ember lelkében, amiről nem is tudta, hogy mindig is ismerte.
Este lett. A nap elbújt a domb mögött, és a mező lassan elcsendesedett. A pitypangok összecsukták kelyheiket, a lepkék megpihentek. Panna még egyszer végignézett a tájon.
– Köszönöm – suttogta.
– Mi köszönjük – válaszolta a Szélfiú, aztán lassan elillant.
Panna hazasétált a kis házhoz mezítláb, a madarak esti énekét hallgatva. A lelkében pedig tovább zenélt a rét. Egy hang, amit csak az hallhatott, aki elég halkan figyelt.
