Luca a kisujján egy piros fonaldarabot csavargatva sétált végig a nyári vásár színes sátrai között. A délutáni nap még nem akart búcsút mondani a mező fölötti égről, így aranyszínű fényben úszott minden: a körhinták csillogó karosszéi, a labdadobáló pult mögött sorakozó plüssállatok, és persze a vattacukros bódé szivárványosan ragyogó forgója is.
Luca az édességek királyánál torpant meg: a vattacukornál. De ez a vattacukor más volt, mint amilyet eddig ismert. Nem csak egyszerű fehér vagy rózsaszín, hanem kavargó színekből állt, mintha egy tarka szélcsatornában keverte volna ki valaki: mentazöld csíkok, ibolyakék hullámok és halvány napsárga örvények futottak rajta.
– Tessék, kóstolj bele – nyújtotta oda egy öreg néni, akinek szemében ott táncolt a huncutság. – Ez nem akármilyen vattacukor. Ez… különleges.
Luca nem tudott ellenállni. Letépett egy darabkát, és ahogy megízlelte, olyan érzés futott rajta végig, mintha mézeskalács-hangyacsók cirógatná a nyelvét. De mielőtt lenyelte volna, könnyű szellő kerekedett, s ő egyszer csak emelkedni kezdett. Az árus mosolygott, de szeme mögött ott bujkált valami régi titok.
Luca magasabbra és magasabbra szállt, a vásár egyre kisebb lett alatta, mígnem minden bódé és ember apró gombostűfejjé zsugorodott. Aztán köd kúszott köré, puha és édes illatú, és mire pislogott egyet, már nem is földi tájon járt. Egy felhőkkel borított város terült el előtte, mintha habos-tejszínhabból építették volna.
A házak gomolygó tömbök voltak, puha szélekkel, a fákat meg vattaszerű levéltömegek borították, amik halk zizegéssel fordultak mindig arrafelé, amerre a szellő fújt. Luca lábai alá egy puha párna-alakú felhő simulva fogadta be őt, és miközben körülnézett, egy kékeszöld szalagtól ringó nyakú lény bukkant elő az egyik felhőalagútból.
– Üdvözlünk, Luca! – köszöntötte csilingelő hangon. – A Vattavilág felhőlakói régóta várták, hogy valaki eljöjjön hozzánk.
– De… én csak vattacukrot ettem! – hebegte a kislány, de közben már mosolygott. – Ez az égben van?
A lény, aki inkább hasonlított egy gyapjas nyúlra, mint bármi másra, bólogatott.
– Ez a Felhőország. A varázscukor csak annak mutatja meg az utat, aki hisz abban, hogy az ég is lehet játszótér.
Luca bejárta a lebegő iskolát, ahol tollpihe-táblákon jegyzeteltek a gyerekek, és elnyúlt a Csendes Felhőtó partján, ahol a víz csillogása inkább emlékeztetett kristálycukorra, mint bármire, amit ismert. Egy virgoncan táncoló felhőcsikóval is találkozott, akit csak úgy lehetett irányítani, ha valaki kacagott a hátán: a nevetés volt a gyeplő.
Amikor pedig eljött a búcsú ideje, a szentjánosbogarak fényéből font ösvény mutatta az utat vissza. Luca visszanézett a lebegő világra, egy könnycseppet törölt ki a szeméből, de tudta, haza kell térnie.
A vattacukros standnál ébredt fel újra, kezében a fele vattacukor még mindig ott kavargott – de már csak szelíden, egyszerűen. A néni sehol sem volt, csak egy kis felhőformájú cetli hevert a pulton:
„Gyere vissza, ha újra mertél álmodni.”
Luca hazasétált az estéli kertillatban, lába alatt ciripeltek a tücskök, feje felett sárgultak a csillagok. És abban az éjjelben, mielőtt lehunyta volna a szemét, még egyszer megérezte a felhőtó édes illatát, és halványan nevetést hallott valahonnan odafentről.
És tudta: a varázs soha nem múlt el, csak elbújt egy vékony cukorszál mögé.
