Léna minden este, mikor a vacsora már leülepedett a hasában, és a bárányfelhők halkan szétoszlottak az alkony égboltján, kilopódzott a kertbe. Papucsában cuppogott a nedves fűben, vállán vékony takaróval, kezében egy csupor langyos bodzateával. A kert végében állt négy fa: egy sudár tölgy, egy terebélyes hárs, egy csavarodott törzsű diófa, és egy apró termetű, ágait felfelé nyújtó szil. Léna csak úgy hívta őket: Tölgyúr, Mézesné, Öregkar és Kicsiág.
Amint letelepedett a kis kerti padra, megtörtént a csoda, ami csakis esténként jött el – de még így sem minden alkalommal. A levelek zizegni kezdtek, az ágak meg-meglendültek, mintha a fák halkan összesúgnának.
– Jó estét, Léna – köszörülte meg a hangját Tölgyúr mély, reszelős suttogással. – Az égbolt ma vörös árnyalatot húzott magára. Ez jó meseidőt jelent.
– Meséljetek ma nekem arról, milyen ott, ahol nem hullanak le sosem a levelek! – kérlelte Léna, felhúzva térdeit, egyik karját a csészéje köré fonva.
Mézesné, a hársfa, finoman megremegtette aranyló leveleit, s édes illat szivárgott a levegőbe.
– Egyszer volt, hol nem volt – kezdte lágy hangon –, egy ország, amit sosem ért el az ősz lehelete. Ott a fák örökké zöldelltek, leveleik smaragd módjára csillogtak, és sosem száradtak el. Az ottani gyerekek sosem tudták, mi a sárga lombtakaró alatt sétálni. Sárkányt sem eresztettek, mert a szelek bénán hevertek a lankákon.
– De akkor… hogyan tudták, hogy hány éves egy fa? – kérdezte Léna halkan, mert úgy érezte, nem illő közbekérdezni, mégis kíváncsi lett.
Öregkar, a diófa, mélyen morranva folytatta:
– Hát bizony, ott nem a gyűrűkből számolták az éveket, mert olyan fa nem hal meg, ahol az ősz nem jár. Inkább a gyerekek meséit rótták bele a kérgükbe: minden évben egy történetet. Így tudta mindenki, melyik fának milyen emlékei vannak.
Kicsiág, aki ritkán szólalt meg, remegve csilingelt:
– Egyik évben, még zöld koromban, járt nálunk egy vándormadár. Azt mondta, repült azon a vidéken. Olyan csend volt ott, gyerekek, amitől megfájdul az ember szíve. Mert ha a fák nem hullatnak levelet, nem tanulnak meg búcsúzni. Búcsú nélkül pedig nem jön új hajtás.
Léna sokáig hallgatott, aztán lassan megszólalt:
– Tehát, ahhoz hogy valami új szülessen, előbb búcsút kell venni a régitől?
Tölgyúr leveleivel bólogatott.
– Úgy bizony. A mesék is így születnek. Elengedjük a tegnap történetét, s helyébe újat álmodunk.
Léna lassan kortyolt a teájába. A távoli város fényei elszunnyadtak a fák árnyékában, az ég bársonyfeketévé vált, apró csillagokkal hímezve.
– Köszönöm – suttogta. – Holnap is jövök. Talán akkor olyan világról meséltek, ahol az emberek a széllel beszélgetnek?
Mézesné édes zizegéssel válaszolt:
– Ha eljössz és figyelsz, még azt is elmondjuk, miről álmodik a harmat.
Léna behunyta szemét. A fák tovább suttogtak, már nem neki, hanem egymásnak – régi meséket, új emlékeket, és azt, hogyan is születik meg minden este újra a világ.
