Generic selectors
Exact matches only
Search in title
Search in content
Post Type Selectors

Rókafi és az automobil (Mikszáth Kálmán)

Szerző: Mesélek Neked

Oszd meg ezt a mesét!

Egy nagy lyúkban, az erdő szélénél lakott Róka koma feleségével, Róka anyóval és három kis gyermekével. Ezek a rókafiúk akkorák voltak csak, mint az öklöm. Szép vörös bundájuk volt nekik, mert hiszen a rókák már így születnek, ezzel a szép bundával.

Ha sütött a nap és a sárga napsugarak átcsillantak az erdő fáinak levelei között, Róka koma kidugta orrát a lyúk bejáratánál, hogy kiszaglássza, nem jár-e puskás vadászember az erdőn.

– Na, gyerekek, tiszta a levegő – mondta ilyenkor Róka koma, – ideje, hogy elmenjünk egy kis friss levegőt szívni már. Bujjatok ki a lyúkból, elmegyünk sétálni.

Úgy is lett. Róka koma kezénfogva vezetgette az erdőben három kisgyermekét, a három vörösbundás Rókafit sétálni. Szépen sütött a nap, az egyik fa törzsén egy harkálymadár kopácsolt csőrével: – kip-kop, kip-kop.

Az egyik ágról csillogó szemmel és folyton mozgó orrocskával leste Róka komáék sétaútját a nagyfülű mókus.

– Hova, hova, Róka koma – szólt le az ágról a kíváncsi szarka.

– Sétálni megyünk – felelte Róka koma apai büszkeséggel, – viszem sétálni fiaimat.

– Csr, csrr – csörögte a szarka gúnyosan, – no, csak vigyázz, hogy ember ne kerüljön a ti utatokba, mert akkor ugyan ellátja majd a bajotokat.

Hanem Róka koma óvatos legény volt, mindig olyan helyen sétáltatta a kis Rókafiakat, ahol ember még véletlenül sem akadhatott útjukba.

Ellátogattak a tüskésbőrű sündisznóhoz, tiszteletüket tették az erdő tudósánál, a bagolynál, mely éjjel-nappal szemüveget visel, beszélgettek a szorgalmas harkállyal. Róka koma a fiait még az Erdő Vénének, a nagy, dörmögő barnamedvének is bemutatta. Az nagyon szívesen fogadta őket, még mézzel is megkínálta a kis Rókafiakat.

Hanem alig tették ki lábukat a mi rókáink Medve apó barlangjából, az megvetően dörmögött utánuk:

– Az egész Róka-nemzetség tolvaj-népség.

A pletykás szarka rögtön továbbadta Medve-apó mondását és végigcsörögte az erdőn:

– Az egész Róka-nemzetség tolvaj-népség.

– Papa, mit csörög a szarka? – kérdezte az egyik Rókafi édesapjától. Mert a kis Rókafiak még nem értik a többi állat beszédét.

– Hüm, hüm – ráncolta homlokát Róka-apó, – azt mondja ez az ostoba szarka: miért kajla a róka farka?

Szép lassan mendegélve hazaértek Róka komáék a lakásukba, az erdőszéli mély lyúkba.

– Hát láttatok-e mindent, fiúk? – kérdezte fiaitól Róka apó.

– Mindent láttunk – felelte egyszerre a három Rókafi, – most már csak embert szeretnénk látni.

– Majd eljön annak is az ideje – dörmögte Róka koma, – legyetek csak nagyobbak, majd elmegyünk és megnézzük, hogy lakik az ember.

…Telt-múlt az idő. A kíváncsi Rókafiak kezdtek felcseperedni, szép kis bajuszkájuk nőtt, bundájuk egyre bozontosabb lett. Mindennap megkérdezték édesapjukat:

– Papa, elég nagyok vagyunk már? Megnézhetjük már az embert?

– Még nem – felelte ilyenkor Róka koma. – Majd ha a bajusztok vastagabb lesz, a fogatok hegyesebb lesz és az eszetek is megnőtt.

Hanem a legkisebb Rókafi oldalát csak egyre furta-furdalta a kíváncsiság: – milyen is hát az ember?

Egy hosszú őszi éjszakán, amikor az egész erdő aludt, aludt a harkály, hortyogott a mókus, még a vén barnamedve is álomba hajtotta fejét, a kíváncsi Rókafi nem bírta tovább. Óvatosan kibujt a lyúkból és elindult megnézni az embert.

Ment-mendegélt, az erdőből már régen kiért, a mezőn fütyörészve haladt előre, mikor egy furcsa vidékre ért. Mindenféle nagy épületek álltak itt, fakerítés vette körül őket. A falu volt ez, ahol az ember lakott. Rókafi még sosem látott ilyet, ugyancsak tátva maradt hát a szája.

Egyszerre csak egy pokoli nagy állat rohant előre az úton. Két messzire világító szeme volt, négy kereke és hangosan ordított: töf-töf. Persze, a mi Rókafink nem látott még világéletében automobilt és így nem is tudta, hogy a gyorsan haladó, világítószemű, négykerekű ismeretlen állat semmi más, mint egy automobil.

Megállt az út közepén és elkiáltotta magát:

– Bácsi, maga az ember? Miért világít úgy a szeme? Én még sosem láttam embert.

Hanem a rohanó automobil rá se hederített az út közepén álldogáló Rókafira, egyszerűen félresöpörte őt útjából, töfögött egyet és nagy zakatolva rohant tovább.

A kíváncsi Rókafi hetet bukfencezett, aztán egyenesen az árokba gurult, melyben a hűvös őszben jéghideg víz csörgedezett. Majd belefulladt, alig tudott kikászálódni onnan.

– Hát ez volt az ember – gondolta szomorúan és szörnyű ijedtségben. – Ugyancsak fránya állat. Se szó, se beszéd, csak fél bajszomat lepörkölte, össze-visszaütött és belegurított a vizes árokba, huh!

Lógó orral elindult hazafelé. Odahaza csúfondáros nevetéssel fogadták a többiek, tetejébe édesapja még jól el is nadrágolta. Persze a szarka másnap már tudta az egész históriát és azontúl, ha meglátta Rókafit, csak ezt csörögte gúnyosan:

Hány kereke van az embernek? Töf-töf.

Szólj hozzá!

You cannot copy content of this page