Egy nagy lyúkban, az erdő szélénél lakott Róka koma feleségével, Róka anyóval és három kis gyermekével. Ezek a rókafiúk akkorák voltak csak, mint az öklöm. Szép vörös bundájuk volt nekik, mert hiszen a rókák már így születnek, ezzel a szép bundával.
Ha sütött a nap és a sárga napsugarak átcsillantak az erdő fáinak levelei között, Róka koma kidugta orrát a lyúk bejáratánál, hogy kiszaglássza, nem jár-e puskás vadászember az erdőn.
– Na, gyerekek, tiszta a levegő – mondta ilyenkor Róka koma, – ideje, hogy elmenjünk egy kis friss levegőt szívni már. Bujjatok ki a lyúkból, elmegyünk sétálni.
Úgy is lett. Róka koma kezénfogva vezetgette az erdőben három kisgyermekét, a három vörösbundás Rókafit sétálni. Szépen sütött a nap, az egyik fa törzsén egy harkálymadár kopácsolt csőrével: – kip-kop, kip-kop.
Az egyik ágról csillogó szemmel és folyton mozgó orrocskával leste Róka komáék sétaútját a nagyfülű mókus.
– Hova, hova, Róka koma – szólt le az ágról a kíváncsi szarka.
– Sétálni megyünk – felelte Róka koma apai büszkeséggel, – viszem sétálni fiaimat.
– Csr, csrr – csörögte a szarka gúnyosan, – no, csak vigyázz, hogy ember ne kerüljön a ti utatokba, mert akkor ugyan ellátja majd a bajotokat.
Hanem Róka koma óvatos legény volt, mindig olyan helyen sétáltatta a kis Rókafiakat, ahol ember még véletlenül sem akadhatott útjukba.
Ellátogattak a tüskésbőrű sündisznóhoz, tiszteletüket tették az erdő tudósánál, a bagolynál, mely éjjel-nappal szemüveget visel, beszélgettek a szorgalmas harkállyal. Róka koma a fiait még az Erdő Vénének, a nagy, dörmögő barnamedvének is bemutatta. Az nagyon szívesen fogadta őket, még mézzel is megkínálta a kis Rókafiakat.
Hanem alig tették ki lábukat a mi rókáink Medve apó barlangjából, az megvetően dörmögött utánuk:
– Az egész Róka-nemzetség tolvaj-népség.
A pletykás szarka rögtön továbbadta Medve-apó mondását és végigcsörögte az erdőn:
– Az egész Róka-nemzetség tolvaj-népség.
– Papa, mit csörög a szarka? – kérdezte az egyik Rókafi édesapjától. Mert a kis Rókafiak még nem értik a többi állat beszédét.
– Hüm, hüm – ráncolta homlokát Róka-apó, – azt mondja ez az ostoba szarka: miért kajla a róka farka?
Szép lassan mendegélve hazaértek Róka komáék a lakásukba, az erdőszéli mély lyúkba.
– Hát láttatok-e mindent, fiúk? – kérdezte fiaitól Róka apó.
– Mindent láttunk – felelte egyszerre a három Rókafi, – most már csak embert szeretnénk látni.
– Majd eljön annak is az ideje – dörmögte Róka koma, – legyetek csak nagyobbak, majd elmegyünk és megnézzük, hogy lakik az ember.
…Telt-múlt az idő. A kíváncsi Rókafiak kezdtek felcseperedni, szép kis bajuszkájuk nőtt, bundájuk egyre bozontosabb lett. Mindennap megkérdezték édesapjukat:
– Papa, elég nagyok vagyunk már? Megnézhetjük már az embert?
– Még nem – felelte ilyenkor Róka koma. – Majd ha a bajusztok vastagabb lesz, a fogatok hegyesebb lesz és az eszetek is megnőtt.
Hanem a legkisebb Rókafi oldalát csak egyre furta-furdalta a kíváncsiság: – milyen is hát az ember?
Egy hosszú őszi éjszakán, amikor az egész erdő aludt, aludt a harkály, hortyogott a mókus, még a vén barnamedve is álomba hajtotta fejét, a kíváncsi Rókafi nem bírta tovább. Óvatosan kibujt a lyúkból és elindult megnézni az embert.
Ment-mendegélt, az erdőből már régen kiért, a mezőn fütyörészve haladt előre, mikor egy furcsa vidékre ért. Mindenféle nagy épületek álltak itt, fakerítés vette körül őket. A falu volt ez, ahol az ember lakott. Rókafi még sosem látott ilyet, ugyancsak tátva maradt hát a szája.
Egyszerre csak egy pokoli nagy állat rohant előre az úton. Két messzire világító szeme volt, négy kereke és hangosan ordított: töf-töf. Persze, a mi Rókafink nem látott még világéletében automobilt és így nem is tudta, hogy a gyorsan haladó, világítószemű, négykerekű ismeretlen állat semmi más, mint egy automobil.
Megállt az út közepén és elkiáltotta magát:
– Bácsi, maga az ember? Miért világít úgy a szeme? Én még sosem láttam embert.
Hanem a rohanó automobil rá se hederített az út közepén álldogáló Rókafira, egyszerűen félresöpörte őt útjából, töfögött egyet és nagy zakatolva rohant tovább.
A kíváncsi Rókafi hetet bukfencezett, aztán egyenesen az árokba gurult, melyben a hűvös őszben jéghideg víz csörgedezett. Majd belefulladt, alig tudott kikászálódni onnan.
– Hát ez volt az ember – gondolta szomorúan és szörnyű ijedtségben. – Ugyancsak fránya állat. Se szó, se beszéd, csak fél bajszomat lepörkölte, össze-visszaütött és belegurított a vizes árokba, huh!
Lógó orral elindult hazafelé. Odahaza csúfondáros nevetéssel fogadták a többiek, tetejébe édesapja még jól el is nadrágolta. Persze a szarka másnap már tudta az egész históriát és azontúl, ha meglátta Rókafit, csak ezt csörögte gúnyosan:
Hány kereke van az embernek? Töf-töf.
