Generic selectors
Exact matches only
Search in title
Search in content
Post Type Selectors

A szamárrá varázsolt fiú (Mikszáth Kálmán)

Hol volt, hol nem volt, nem is olyan nagyon messze, az Óperenciás-tenger innenső oldalán élt egyszer egy városban egy szegény özvegyasszony, egyetlen kisfiával, a szőkehajú, rózsásarcú Janival.

Csendben és szűkösen éldegélt ez a szegény özvegyasszony és elégedett is lett volna sorsával, de volt egy nagy bánata.

Mi is volt az, ami olyan nagy bánatot okozott a szegény özvegyasszonynak? Semmi más, mint az, hogy fiacskája nagyon csúfolódó természetű gyerek volt. Ha idősebb embert meglátott az uccán, gyorsan kiöltötte nyelvét és aztán elszaladt.

Pajtásainak is szeretett mindenféle furcsa csúfnevet adni. Az egyiket elnevezte Lepényszájú Lajcsinak, a másikat Gólyalábú Miskának, egy kövér pajtását meg éppen Gömböc Matyinak hívta.

Ha találkozott velük az uccán, gyorsan elkiáltotta csúfnevüket:

– Nini, itt megy a Lepényszájú Lajcsi – kiáltotta nagy csúfondárosan, – vele megy a Gömböc Matyi.

Aztán szamárfület mutatott és mint a szélvész elvágtatott, mert bizonyára kapott volna haragos pajtásaitól egy-két poflevest, ha ott marad.

Egy szép napon ez a mi Janink a város szélén sétálgatott, amikor szembejött vele egy hajlott, ősz, öregember. Hanem ennek a görnyedt öregembernek ugyancsak különös arca volt ám. Nagy, széles, szürke orra és hosszú, hegyes lapátfülei.

Persze, a mi Janink meg nem állhatta csúfolódás nélkül.

– Szamárfülű bácsi – kiáltotta és gúnyosan nevetett hozzá: – ha-ha-ha, szamárfülű bácsi!

Ekkor különös dolog történt. Az öregember megállt, ujjával Janira mutatott és így kiáltott fel:

– Iá, iá, iá. Szamár vagy magad, kisöcsém.

Hát a mi Janink abban a szempillantásban nagyfüles szamárrá változott. Persze, nem volt tükre, így hát ő maga nem láthatta, hogy milyen csúnya, nagyfülű szamár lett belőle.

Éppen delet harangoztak, Jani tehát elindult hazafelé, mert tudta, hogy ebédre finom tyúkhúsleveskével várja az édesanyja.

– Ejnye, ejnye, itt megy egy gazdátlan szamár – mondogatták fejcsóválva a járókelők, akik meglátták a szamárrá változott fiút, – mit keres egy gazdátlan szamár a városban?

Pajtásai jöttek szemben az uccán, Lepényszájú Lajcsi, Gólyalábú Misi, meg Gömböc Matyi. Persze, ők sem ismerték meg a jámbor füles képében a mi Janinkat.

Jani gúnyosan kiöltötte nyelvét, hogy majd csúfneveket kiált, de biz egyre csak annyit tudott kiáltani:

– Iá, iá, iá!

Mert hiszen a szamarak nem tudnak az ember nyelvén beszélni. Igy ért haza Jani a szülei házhoz, benyitott az ajtón a szobába, az asztalon már ott párolgott a finom leveske. Jani épen hozzá akart ülni, mert biz éhes volt, mikor bejött édesanyja, összecsapta kezeit és így szólt:

– Eredj ki, te csúnya szamár a szobából!

Azzal fogott egy söprűt és kikergette a fülest az uccára. Mert hiszen azt mondanunk sem kell, hogyan is ismerte volna fel a csúf fülesben szőkehajú fiacskáját.

Jani pedig búsan ballagott az uccán, a járókelők elkergették maguktól, a kisgyerekek csúfondárosan mondták:

– Füles szamár, füles szamár!

Persze, a mi Janink nem tudta, hogy miért is kiáltják ezt utána, mert hiszen ő még nem tudta, hogy közönséges szürke szamárrá változtatta őt a görnyedt öregember.

Kiért a folyó partjára, szomjas is lett, lehajolt hát, hogy igyék és a víz tükrében rémülten pillantotta meg saját szamárfejét. Most egyszerre megértette, hogy miért is kiáltotta utána mindenki: füles szamár!

Keserves könnyeket hullatva, nagy búsan elindult és ment-mendegélt, míg egy nagy tóhoz nem ért. A tó partján egy kis házacskát látott. Ebben a házacskában egy rőzsegyűjtő százéves anyóka lakott.

A füles orrával belökte az ajtót és így szólt szomorúan:

– Iá, iá, iá!

– Jó, hogy jössz, csacsi – szólt a százéves anyóka, – éppen rőzsét szedni indulok. Az én gyönge és öreg hátamon már csak kevés rőzsét cipelhetek, majd téged raklak meg a rőzsével. Pompás lesz ez.

El is mentek rőzsét gyűjteni és közben a százéves anyóka mindenféle füvekért is le-le hajladozott. Valahányszor leszakított a fűből, így kiáltott:

Ha eszel a varázsfűből,
Emberfül lesz szamárfülből.

Jani jól megjegyezte magának ezt a varázsmondást és mikor megrakta hátát rőzsével, hogy a füles lába csak úgy rogyadozott tőle, elindultak hazafelé.

Otthon az öregasszony bekötötte a szamarat az istállóba, a varázsfüvet föltette száradni a jászol fölé, őmaga pedig bement a házba és lefeküdt aludni.

A mi Janink pedig ügyet sem vetett a finom takarmányra, mert azért mégsem volt ő igazi szamár. Addig-addig ágaskodott, amíg az istráng, amivel a jászolhoz kötötte őt a százéves öreganyó, elszakadt. Akkor szájával elvette a varázsfüvet és így kiáltott:

Ha eszel a varázsfűből,
Emberfül lesz szamárfülből.

Hát, uramfia, abban a minutában érezte, hogy gerince kiegyenesedik, elülső patái helyén kezek nőnek és füle is visszazsugorodik.

Megnézte magát a patakban és keservesen sírt boldogságában, mikor látta, hogy újra ember-fiúvá változott vissza.

Tüstént hazaindult és reggelre visszaérkezett aggódó édesanyjához, aki örömkönnyeket sírt, amikor meglátta elveszettnek hitt fiát.

Szólj hozzá!

You cannot copy content of this page