Mikszáth Kálmán - Mesélek Neked

A hangyák háborúja (Mikszáth Kálmán)

Egy erdőben a földbefúrt apró lyukacskákban élt a fekete hangyák szorgos népe. Apró lyukacskákon, hosszú, pici földalatti folyosókon juthatott be az ember a fekete hangyák csodálatos földalatti palotájába. Voltak ebben a földalatti palotában nagy-nagy termek, melyeket padlótól egészen a mennyezetig színültig töltött meg a felhalmozott gabona, a finom kenyérmorzsa és mindenféle más táplálék, melyekkel a hangyák élnek. Mert tudni kell azt, hogy a hangya igen szorgos állat és egész nyáron gyűjti eledelét, hogy aztán télen a hideg elől földalatti palotájába visszahúzódva élhesse gondtalanul az életét. De voltak más termei is a hangyák nagyszerű palotájának, ezeket a termeket istállóknak rendezték be a fekete hangyák és ezekben az istállókban egy furcsa és még a hangyánál is apróbb állat élt, ez az állat a hangyák tehene volt. Mert akár hiszitek, akár nem, a fekete hangyáknak is van tehenük, csodálatos, apró állatka ez, a hangyák megfejik őt minden nap és igen szeretik ennek az apró tehénnek mézédes tejét. A palota egyik nagy csarnokában élt a fekete hangyák királynője. Alattvalói babonás tisztelettel tekintettek a királynőre és minden okuk megvolt a hangyáknak erre a tiszteletre, mert bizony ez a királynő ötször nagyobb volt más közönséges hangyánál. Igy éltek boldogan a fekete hangyák az ő csodálatos földalatti

Tovább a mesére

A hazug csavargó (Mikszáth Kálmán)

Szerző: Mesélek Neked

Szépen sütött a nap s egy torzonborz csavargó bandukolt az országúton üres tarisznyájával. Harmadnapja még hamúbansült pogácsát sem evett, ugyancsak fájt a foga, hát egy kis vadpecsenyére. Betért az erdőbe és egyszerre csak finom sült hús szagát érezte meg. Szimatolni kezdett és elindult a jó pecsenyeszag felé. Hát az erdő közepén parázs kis tüzet talált. A tűz mellett apró, görnyedt és egészen kopasz emberke guggolt. – Adjon Isten, öregapám – monda a torzonborz csavargó, – mi jót sütsz ezen a kis tüzecskén? – Én? – felelte a kopasz öregember, – nem sütök én semmit. Ez már aztán nyilvánvaló hazugság volt, mert a pompás kis tüzecske fölött nagyszerű göbölycomb pirult és az embernek a nyála folyt, ha csak rápillantott. Na, de a torzonborz csavargó sem esett a feje lágyára. – Hát ez micsoda – mutatott a pompás göbölycombra, – ha azt mondod, hogy semmit sem sütsz, akkor ez a göbölycomb micsoda? – Tévedsz, jóember, nem látok én itt semmiféle göbölycombot, – hazudta a kopasz öreg. – No, ha nem látsz, nem látsz – felelte a torzonborz csavargó, – látom, az igazmondás nem éppen erős oldalad. Ültek egymás mellett az erdőben, a kopasz öregember és a torzonborz csavargó és nem szóltak egy

Tovább a mesére

Hirdetés

Az anyai szív csodája (Mikszáth Kálmán)

Szerző: Mesélek Neked

Egyszer volt, hol nem volt, túl a nagy hegyeken egy kis falucskában élt egy szegény-szegény özvegyasszony egyetlen kisfiával, akit Péternek hívtak. Naphosszat kinn az erdőn szedegették a rőzsét, amit a szegény özvegyasszony a piacra vitt, ezzel kerestek pár garaskát. Egyszer egy ilyen rőzseszedés közben nagy pelyhekben hullani kezdett a hó. A szegény özvegyasszony meghült az erdőn, köhécselni kezdett és pár nap mulva meg is halt, Péter fiacskáját olyan árván és egyedül hagyva, mint az ujjam. Hej, sírt szegény Péter, mint a záporeső, síratta édesanyját. Aztán, mit volt mit tennie, kevéske holmiját kis batyúba kötötte össze és elindult világgá. Előbb azonban fölkereste édesanyja sírját a temetőben és sokáig, lesütött szemmel, áhítatosan imádkozott ott. Hát, amint ima után felveti szemét, a síron egy csodálatos szép liliom pompázik. Annál csodálatosabb volt ez a liliom, mert a földet köröskörül hó borította s ez a liliom egyenesen a szegény anya szívéből nőtt ki. Árva Péter gondosan leszedte a csodálatos fehér liliomot, elrejtette a keblén, aztán elindult világgá. Ment-mendegélt nagy szomorúan a hóval borított országúton, míg csak be nem esteledett. A szél sivított és hordta a havat, szegény Péter nagyon fáradt és álmos volt már, majd leragadtak szemei. Pedig veszélyes dolog ám az álmosság és fáradtság

Tovább a mesére

A boszorkány és a repülőgép (Mikszáth Kálmán)

Szerző: Mesélek Neked

Az erdőszélen, egy kis házban lakott egymagában a Vasorrú Bába. Nem ajánlom nektek, hogy ennek a kis háznak a közelébe merészkedjetek, majd én inkább elmesélem, hogy mennyi mindenféle csodálatos és félelmetes dolog van ebben a kis házikóban. A Vasorrú Bába kis házikójában éjjel-nappal nagy tűz pattog s a tűz fölött egy bűvös serpenyőben kotyvasztja a boszorkány az ő mindenféle kotyvalékait. Tigriszsírt, meg patkányvért, meg mindenféle bűbájos füveket kever össze a Vasorrú Bába és jaj annak az emberfiának, aki megkóstolja ezt a kotyvalékot. Az ilyen embernek a szíve gyávább lesz a nyúlénál, nyelve símább és hizelgőbb lesz, mint a kígyóé, lelke furfangosabb és gonoszabb, mint a rókáé. Node, szerencsére sok tudós, szakállas férfi él az emberek között és ők távoltartják a boszorkányok varázslatait az emberektől. Ezért manapság bizony már a legkisebb gyermek is fittyet hány a boszorkányok mesterkedésének. Hej, rosszul megy manapság a boszorkányoknak is és ha az ördöggel nem lennének közeli cimboraságban, bizony már régen felkopott volna az álluk a sok éhezéstől. De gyülölik is ám a boszorkányok a szakállas tudósokat. Vajjon láttatok-e már a levegőben büszkén szálló repülőgépet? Nos, ezt a csodálatos repülőgépet is a tudósok szerkesztették az embereknek. Egy ilyen repülőgép és a Vasorrú Bába érdekes történetét fogom

Tovább a mesére

A csodálatos borotva, a bűvös erszény és a beszélő bárány (Mikszáth Kálmán)

Szerző: Mesélek Neked

A csodálatos borotva, a bűvös erszény és a beszélő bárány - Mikszárh Kálmán - Mesélek Neked

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény, de nagyon jószívű borbélylegény. Ez a borbélylegény bejárta már gyalogszerrel hetedhétországot, fagyban és hóban, tűző napsütésben és zuhogó esőben, de mindig csak az országutakon vándorolt, mert kereste a boldogságot. Egyszer, amint fütyörészve bandukol az országúton, jön ám vele szemben lehajtott fejjel, nagybúsan egy nagyszakállú, kopottruhás öregember. – Mit búsulsz te öregember, – kérdezi tőle a jószívű borbélylegény. – Hát hogyne búsulnék – felelte az öregember, – mikor meg vagyok hiva a burkus király hétországra szóló lakzijára és nem engednek oda be engem ilyen hétrőfös szakállal. Borotvára pedig nincsen pénzem. – No, ha csak ez a bajod – mondta a jószívű borbélylegény, – hát azon ugyan könnyen segíthetünk. Ülj csak le, majd én megborotvállak az én borotvámmal. Azzal hipp-hopp, már le is borotválta az öregember hétrőfös szakállát. – Isten fizesse meg a jóságod – hálálkodott az öregember, aki persze varázsló volt és csak ki akarta próbálni a szegény borbélylegényt. – Node, én is meghálálom valamivel. Ezentúl, ha borotválni akarsz, csak mondd el ezt a varázsigét: A világon nincs oly szakállAmit e kés nem borotvál! És majd meglátod, neked dolgoznod sem kell, a te borotvád dolgozik majd helyetted. Úgy is lett. A borbélylegény

Tovább a mesére

Hirdetés

A megnémult királyfi (Mikszáth Kálmán)

Szerző: Mesélek Neked

A megnémult királyfi - Mikszárh Kálmán - Mesélek Neked

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg király, aki békességben uralkodott hatalmas országa felett. Ennek az öreg királynak egyetlen bánata volt csak, szegény királynak nem volt se ija, se fia, se semmiféle rokona, aki őt a királyi trónon követhette volna. Sokat bánkódott ez a szegény király, hiszen nem volt örököse és mi lesz az ő hatalmas országából, ha ő egyszer lehúnyja szemét. Roppantul szeretett volna egy fiúgyermeket, aki örököse lesz királyi trónján. Egyszer álmában megjelenik előtte egy tündér és így szólt: – Tudom, hogy nagyon szeretnéd, ha fiad születne. Adok hát egy jótanácsot. Menj ki holnap az erdőbe és számolj a kilencvenkilencedik fáig. Ez a kilencvenkilencedik fa egy szélestörzsű, régi tölgyfa. Vegyél egy baltát és saját kezeddel döntsd ki a fát. A fa törzsében találsz egy kisfiút pólyában, ez lesz a te örökösöd. De meg ne szólalj, míg a fát ki nem döntötted, még ha maga az ördög is incselkednék veled, ne szólj egy kukkot se, mert különben a te fiad, mire eléri a tizenhetedik évét, megnémul. Jól figyelj szavamra. Úgy is történt. Másnap a király aranyfejszéjét kezébe vette és kiment az erdőbe. A kilencvenkilencedik fáig számolt, aztán nekilátott, hogy aranyfejszéjével kidöntse ezt a kilencvenkilencedik régi-régi tölgyfát. Igen

Tovább a mesére

A három törpe meséje (Mikszáth Kálmán)

Szerző: Mesélek Neked

Tudjátok-e merre hömpölyögnek a nagy Tinta-tenger habjai? Hogyan is tudnátok, hiszen még a madár sem jár arra! Csupa-csupa fekete tinta folyik ebben a Tinta-tengerben és még a napsugár is feketévé válik, mire ideér. Nohát, a Tinta-tenger partjain is túl van az Ezüsterdő, ebben az erdőben a fáknak még a levelük is csupa-csupa fehér ezüstből van. Ebben az Ezüsterdőben egy nagy fa odvában élt hajdanában három törpe. Hanem ugyancsak csodálatos kis törpék voltak ezek! Az egyiknek furcsa, hosszú orra volt, egészen a földig ért és vigyáznia kellett ám, hogy sétálás közben rá nem lépjen véletlenül a saját orrára. A második törpe is nagyon különös szerzet volt ám! Ennek nagy lapátfülei voltak, csaknem akkorák, mint egy-egy dézsa és még a fű növését is meghallotta velük. Ennek a törpének meg a füleire kellett nagyon vigyáznia, mert ha futni kezdett, a szél mingyárt belekapaszkodott a dézsanagyságú füleibe és csaknem feldöntötte a kis törpét. A harmadik kis törpének helyes kis fülei voltak, meg pici orra. Ennek a törpének a szeme volt akkora, mint egy tányér. Hej, de meg is látta velük még azt a borsószemet is, melyet akárki hetedhétországon túl akár egy lyukas rézüst fenekén elrejtett. Egy szép napon a három csodálatos kis törpe elindult

Tovább a mesére

Csodálatos kaland Ételországban (Mikszáth Kálmán)

Szerző: Mesélek Neked

Egy matrózról szól ez a mesém. Tudjátok-e, mit is csinál a matróz? Büszke vitorlásokon járja a haragos tengert, ő húzza föl, meg le a hajó vitorláit, a nagy vásznakat, amibe belekapaszkodik a szél s a büszke vitorlás kényesen halad előre a hullámokon. Az ilyen vitorláshajók messzi-messzi országokba járnak és mindenféle holmikat visznek oda, meg hoznak onnan ide. Ők hozzák az édes fügét, meg a vérbélű narancsot is. Nos, egy ilyen vitorláson szolgált egyszer egy matróz, akit társai egyszerűen csak Félfülű Mihálynak hívtak, mert az egyik fülét egyszer leharapta egy hegyesfogú krokodílus. Ez a Félfülű Mihály roppantul szerette a távoli, mesés országokat és sokat hallott már mindenféle hajósoktól, meg matrózoktól a világ legmesésebb országáról, az Óperenciás-tengeren túl fekvő Ételországról. – Hej, ha én egyszer ott lehetnék – sóhajtozott sokszor magában ez a matróz, – tudom Istenem, nem jönnék el soha többé onnan. Nem is sejtette, milyen hamar teljesülni fog ez a kívánsága, de ugyan nem lesz benne sok köszönet. Egy éjjel szörnyű vihar tört ki a tengeren. Bömbölt a szél, toronymagasságú hullámok háborogtak, a hajó recsegett-ropogott minden porcikájában. Igy tartott ez egész éjjel és reggelre a büszke vitorlás siralmas roncsként süllyedni kezdett. Egyedül Félfülű Mihály menekült meg, ő is csak úgy,

Tovább a mesére

A burkus király lakodalma (Mikszáth Kálmán)

Szerző: Mesélek Neked

Tudjátok-e, hol van a hatalmas burkus-király országa? Keleten a kutyafejű tatárok országával határos, délen a szerecsen népek laknak, északon az Emberevő Törpék birodalmával szomszédos, nyugaton meg éppen az Óperenciás-tenger határolja. Hanem a burkusok fejedelme, az aztán az igazi hatalmas uralkodó. Ha megéhezik, színarany tányéron hozzák be neki szolgái a finom fokhagymás rostélyost. Ha éppen unatkozna, nem kell neki mást tennie, csak megpödörni csodálatos bajuszát és lám, azonnal jönnek az udvari zenészek és komédiások és elszórakoztatják őt. No, ilyen hatalmas uralkodó a burkusok királya. Egy szép napon gondokba merülve, lehorgasztott fejjel ült ez a hatalmas uralkodó színarany trónusán. – Mi bajod, uram királyom – kérdezték az őszszakállú tanácsadók. – Hej, ne is kérdezzétek, udvari bölcseim – felelte a király, – csodálatos álmom volt az éjjel. Azt álmodtam, hogy egy nagy erdőben járok és ott találok egy csodálatos forrást. Ennek a forrásnak a csobogása szebb volt a legszebb ezüstharang szavánál. És mikor belenéztem a forrás vizébe, ott láttam egy gyönyörű gyöngykagylót százszínben játszani. A gyönyörű gyöngykagyló belsejéből egy pirosruhás törpe kandikált ki és így szólt: „Menj, amíg a századik fához el nem érsz. Ott találsz egy kis házat, abban lakik a világ legszebb leánya. Az lesz a te feleséged és senki más.

Tovább a mesére

Hirdetés

A szamárrá varázsolt fiú (Mikszáth Kálmán)

Szerző: Mesélek Neked

Hol volt, hol nem volt, nem is olyan nagyon messze, az Óperenciás-tenger innenső oldalán élt egyszer egy városban egy szegény özvegyasszony, egyetlen kisfiával, a szőkehajú, rózsásarcú Janival. Csendben és szűkösen éldegélt ez a szegény özvegyasszony és elégedett is lett volna sorsával, de volt egy nagy bánata. Mi is volt az, ami olyan nagy bánatot okozott a szegény özvegyasszonynak? Semmi más, mint az, hogy fiacskája nagyon csúfolódó természetű gyerek volt. Ha idősebb embert meglátott az uccán, gyorsan kiöltötte nyelvét és aztán elszaladt. Pajtásainak is szeretett mindenféle furcsa csúfnevet adni. Az egyiket elnevezte Lepényszájú Lajcsinak, a másikat Gólyalábú Miskának, egy kövér pajtását meg éppen Gömböc Matyinak hívta. Ha találkozott velük az uccán, gyorsan elkiáltotta csúfnevüket: – Nini, itt megy a Lepényszájú Lajcsi – kiáltotta nagy csúfondárosan, – vele megy a Gömböc Matyi. Aztán szamárfület mutatott és mint a szélvész elvágtatott, mert bizonyára kapott volna haragos pajtásaitól egy-két poflevest, ha ott marad. Egy szép napon ez a mi Janink a város szélén sétálgatott, amikor szembejött vele egy hajlott, ősz, öregember. Hanem ennek a görnyedt öregembernek ugyancsak különös arca volt ám. Nagy, széles, szürke orra és hosszú, hegyes lapátfülei. Persze, a mi Janink meg nem állhatta csúfolódás nélkül. – Szamárfülű bácsi – kiáltotta és

Tovább a mesére