Egy erdőben a földbefúrt apró lyukacskákban élt a fekete hangyák szorgos népe. Apró lyukacskákon, hosszú, pici földalatti folyosókon juthatott be az ember a fekete hangyák csodálatos földalatti palotájába. Voltak ebben a földalatti palotában nagy-nagy termek, melyeket padlótól egészen a mennyezetig színültig töltött meg a felhalmozott gabona, a finom kenyérmorzsa és mindenféle más táplálék, melyekkel a
Szépen sütött a nap s egy torzonborz csavargó bandukolt az országúton üres tarisznyájával. Harmadnapja még hamúbansült pogácsát sem evett, ugyancsak fájt a foga, hát egy kis vadpecsenyére. Betért az erdőbe és egyszerre csak finom sült hús szagát érezte meg. Szimatolni kezdett és elindult a jó pecsenyeszag felé. Hát az erdő közepén parázs kis tüzet talált.
Egyszer volt, hol nem volt, túl a nagy hegyeken egy kis falucskában élt egy szegény-szegény özvegyasszony egyetlen kisfiával, akit Péternek hívtak. Naphosszat kinn az erdőn szedegették a rőzsét, amit a szegény özvegyasszony a piacra vitt, ezzel kerestek pár garaskát. Egyszer egy ilyen rőzseszedés közben nagy pelyhekben hullani kezdett a hó. A szegény özvegyasszony meghült az
Az erdőszélen, egy kis házban lakott egymagában a Vasorrú Bába. Nem ajánlom nektek, hogy ennek a kis háznak a közelébe merészkedjetek, majd én inkább elmesélem, hogy mennyi mindenféle csodálatos és félelmetes dolog van ebben a kis házikóban. A Vasorrú Bába kis házikójában éjjel-nappal nagy tűz pattog s a tűz fölött egy bűvös serpenyőben kotyvasztja a
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény, de nagyon jószívű borbélylegény. Ez a borbélylegény bejárta már gyalogszerrel hetedhétországot, fagyban és hóban, tűző napsütésben és zuhogó esőben, de mindig csak az országutakon vándorolt, mert kereste a boldogságot. Egyszer, amint fütyörészve bandukol az országúton, jön ám vele szemben lehajtott fejjel, nagybúsan egy nagyszakállú, kopottruhás öregember.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg király, aki békességben uralkodott hatalmas országa felett. Ennek az öreg királynak egyetlen bánata volt csak, szegény királynak nem volt se ija, se fia, se semmiféle rokona, aki őt a királyi trónon követhette volna. Sokat bánkódott ez a szegény király, hiszen nem volt örököse és mi lesz
Tudjátok-e merre hömpölyögnek a nagy Tinta-tenger habjai? Hogyan is tudnátok, hiszen még a madár sem jár arra! Csupa-csupa fekete tinta folyik ebben a Tinta-tengerben és még a napsugár is feketévé válik, mire ideér. Nohát, a Tinta-tenger partjain is túl van az Ezüsterdő, ebben az erdőben a fáknak még a levelük is csupa-csupa fehér ezüstből van.
Egy matrózról szól ez a mesém. Tudjátok-e, mit is csinál a matróz? Büszke vitorlásokon járja a haragos tengert, ő húzza föl, meg le a hajó vitorláit, a nagy vásznakat, amibe belekapaszkodik a szél s a büszke vitorlás kényesen halad előre a hullámokon. Az ilyen vitorláshajók messzi-messzi országokba járnak és mindenféle holmikat visznek oda, meg hoznak
Tudjátok-e, hol van a hatalmas burkus-király országa? Keleten a kutyafejű tatárok országával határos, délen a szerecsen népek laknak, északon az Emberevő Törpék birodalmával szomszédos, nyugaton meg éppen az Óperenciás-tenger határolja. Hanem a burkusok fejedelme, az aztán az igazi hatalmas uralkodó. Ha megéhezik, színarany tányéron hozzák be neki szolgái a finom fokhagymás rostélyost. Ha éppen unatkozna,
Hol volt, hol nem volt, nem is olyan nagyon messze, az Óperenciás-tenger innenső oldalán élt egyszer egy városban egy szegény özvegyasszony, egyetlen kisfiával, a szőkehajú, rózsásarcú Janival. Csendben és szűkösen éldegélt ez a szegény özvegyasszony és elégedett is lett volna sorsával, de volt egy nagy bánata. Mi is volt az, ami olyan nagy bánatot okozott
Egy nagy lyúkban, az erdő szélénél lakott Róka koma feleségével, Róka anyóval és három kis gyermekével. Ezek a rókafiúk akkorák voltak csak, mint az öklöm. Szép vörös bundájuk volt nekik, mert hiszen a rókák már így születnek, ezzel a szép bundával. Ha sütött a nap és a sárga napsugarak átcsillantak az erdő fáinak levelei között,
Messze, nagyon messze innen, az éjfekete Tintatengeren is túl, de még az üveghegyen is túl élt egy nagyon-nagyon öreg, ráncos és fogatlan öregasszony, úgy hívták, hogy Idő anyó. Ez a nagyonöreg anyóka százráncú rokolyát (bőven ráncolt, fodros aljú szoknya – a szerk.) viselt, akárcsak a nagyonrégi asszonyok és rokolyájának száz ráncában százféle szél is bujt