Messze, nagyon messze innen, az éjfekete Tintatengeren is túl, de még az üveghegyen is túl élt egy nagyon-nagyon öreg, ráncos és fogatlan öregasszony, úgy hívták, hogy Idő anyó.
Ez a nagyonöreg anyóka százráncú rokolyát (bőven ráncolt, fodros aljú szoknya – a szerk.) viselt, akárcsak a nagyonrégi asszonyok és rokolyájának száz ráncában százféle szél is bujt meg.
Ha a csodálatos rokolyának balráncát simította ki, akkor könnyű szellő lengedezett a földön, éppenhogy megrezgette a fák zöld leveleit. Ha az öreganyó ennek a csodálatos rokolyának jobbráncát simította ki, akkor hideg szél fütyült végig a földön. A fák fázósan összébbhúzták levélköntösüket, az emberek fázósan födél alá menekültek és még az állatok is összébb bujtak istállóikban.
De mi történt akkor, ha nagyonöreg Idő anyó a rokolyájának középső ráncát simította ki. Hej, akkor pusztító szélvihar, fergeteges orkán száguldott végig a földön, gyökerestül csavarta ki a fákat, sziklákat döntött le a magasból, folyókat korbácsolt ki a medrükből. Letépte a házak szalmafedelét és messzire sodorta a levegőben, akárcsak a kelyhet.
– Idő anyónak rossz kedve van megint, – mondták ilyenkor rettegve az emberek.
De én most nem is Idő anyó csodálatos rokolyájáról akarok mesélni nektek, hanem két szép fiáról, az aranyruhás Nap úrfiról és az ezüstruhás Hold úrfiról.
Ezzel a két szép fiával lakott együtt mély barlangjában a nagyonöreg Idő anyó. Nap úrfi volt az idősebb fiú, sokmillió esztendőt ért már meg a földön. Tudjátok-e gyerekek, hogy mennyi az a millió? Sok, nagyonsok az, szinte belekábul a legokosabb emberek feje is, ha meg akarják számolni.
Nos, ilyen idős volt már a mi Nap úrfink, de ez Idő anyó korához képest csak kis semmiség.
Hold úrfi pedig valamivel fiatalabb volt bátyjánál, Nap úrfinál. Nap úrfi élénk volt és mindig nagyokat nevetett. Hold úrfi pedig fázós természetű fiúcska volt, jobban szerette a csöndes tünődést.
Mint mondtam, Idő anyó barlangjában éltek ők szép békességben. Nap úrfi mindig hajnalban kelt fel, serényen felfutott az ég boltozatára, hogy elvégezze mindennapi munkáját. És alkonyatkor tért vissza édesanyja barlangjába.
Nem így az öccse, az elmélázó, gondterhelt Hold úrfi. Ő bizony késő este kelt fel a párnáiról és lassan indult felfelé az égen.
– Na, felkelt már a hold is – mondták ilyenkor odalenn a földön az emberek, – este van megint.
Ilyen szép békességben élt a két fivér édesanyjánál.
Egy csodaszép nyári este azonban, amint Hold úrfi felfutott az égre, hallja ám, hogy a lassan úszkáló felhők csendesen susognak.
– Ugyan mit susognak a felhők – gondolta Hold úrfi kíváncsian, – márcsak meghallgatom őket.
Jól kinyitotta fülét és hallgatódzott.
– Milyen szépen süt a hold – mondja az egyik bárányfelhő, aki éppen akkor született, – milyen szépen süt ez az ezüst korong, édesanyám.
– Ez semmi még, fiacskám – felelte a fiatal bárányfelhő édesanyja, egy idősebb esőfelhő. – Látnád csak a hold bátyját, a Napot. Az milyen aranyosan süt.
A szelid Hold ugyancsak elkomorult ennek hallatára. – Majd megmutatom én, hogy én mégis szebb vagyok bátyámnál, a sárga Napnál. Tudom, elsárgul irígységében.
Bosszúságában elbujt egy nagy felhő mögött és egész éjjel aludt. Még hajnalban is fenn volt az égen, kidörzsölte az álmot szeméből és elhatározta, hogy az égen várja meg bátyja, a sárga Nap úrfi felkeltét.
Nem igazság, hogy nappal mindig ő van fenn. Persze, hogy szebb nappal a nagy világosságban az ember. De most majd megmutatom, hogy nappal vagyok olyan szép, mint bátyám, a kevély Nap úrfi.
A hegyek mögül lassan felkelt a nap s az álmos Hold halványulni, hunyorogni kezdett az égen.
– Nini – fölkelt a Nap már, – mondták odalenn a földön az emberek, – s a Hold még mindig az égen van. De alig lehet látni, olyan sápadt lett a Nap fényében.
Hiába volt Hold úrfi minden erőlködése, bátyja a Nap teljesen elhomályosította őt.
– Reggel van – mondták boldogan az emberek, – felkelt a jó melegen sütő napocska.
És szegény Hold úrfival senkisem törődött többé. Búsan lekonyította fejét és mit tehetett mást, visszatért édesanyja, Idő anyó mély barlangjába. Szomorúan lefeküdt, mert belátta, hogy a nappal nem a szelid holdsütés, hanem a meleg Napsugár ideje.
Azóta sem irígykedik többé a Hold bátyjára, a Napra.
