Réges-régen a farkas meg a róka nagy erős barátságban s komaságban voltak. Erdőn-mezőn együtt jártak, egymást el nem hagyták. No, ha együtt jártak, egyszer együtt is estek bele egy verembe.
Orgonáltak, ordítoztak szegények, de senki lélek nem jött arrafelé. Nap nap után, éjszaka éjszaka után múlt. Majd megvesztek a nagy éhségben, mert sehogy sem tudtak kiszabadulni.
Egyszer egyet gondol a róka koma, s mondja a farkasnak:
– Valamit mondok, farkas koma.
– Mit, róka koma?
– Azt, hogy állj fel a két hátsó lábadra, hadd lám, milyen magas vagy. Én azt hiszem – mondja a ravasz róka -, hogy magasabb vagy te a medvénél is, de még az oroszlánnál is.
Tetszett a farkasnak ez a hízelkedő beszéd. Felállott a két hátulsó lábára. Jól kinyújtózkodott, hogy minden csontja ropogott belé.
Azt mondja neki a róka: – Ejnye, farkas komám, mi jutott eszembe. Kimegyek a veremből, s kihúzlak téged is.
– Róka koma, ne bolondozz, mert nyakon váglak! – mondja a farkas. – Már hogy tudnál te innét kimenni?
– Hát jól van! Csak engedd meg, hogy álljak a válladra. Ha nem is tudok kimenni, legalább megnézem, hogy milyen idő van odakünn.
Jól van, a farkas megengedi, hogy csak álljon a vállára a róka. Hiszen a róka komának sem kellett több. A farkas válláról nekirugaszkodott, kiugrott a veremből, s azzal – uccu, neki, vesd el magad! egy szó nem sok, annyit sem szólt a farkasnak, elszaladt a faluba, ott aztán addig settenkedett, míg egy lúdpajtába be nem surrant, s nagy lagzit csapott ottan.
Hanem mégis eszébe jutott farkas koma. Vitt neki is egy lúdcombot. Odakullogott a veremhez, s mondotta sopánkodva, szomorú pofával:
– Hej, farkas koma, de megjártam. Bementem a faluba, hogy neked ludat hozzak. De mikor éppen beállítottam a ludak közé, s megcsíptem egy ludat, a gazda rajtam ütött, s csak ez a lúdcomb maradt a szájamban. Látod, farkas koma, én ezt is neked hoztam. Úgy-e, jó komád vagyok?
– Jó vagy, jó – mondja a farkas -, hanem ha még jobb akarsz lenni, nyújtsd be a farkadat, s húzz ki engem innét.
– Jaj, lelkem, komám, azt én nem tehetem, mert gyenge farkam töviből kiszakadna. De meg a nyakadat is kitörhetnéd, úgy visszaesnél. Hanem hozok majd egy fagallyat, s azzal kihúzlak.
Elszalad a róka, s hoz két gallyat: egy erősebbet s egy gyengébbet. Először a gyengébbet nyújtotta be, s amint a farkas belekapaszkodott, nagyot rántott rajta. A gally kettétörött, s a farkas úgy visszaesett, hogy megnyekkent belé. Ordított a farkas keserves kínjában.
A róka pedig akkorát kacagott, hogy az erdő is csengett belé. Akkor aztán benyújtotta mégis az erősebb ágat, s azon kihúzta a farkast. Mikor mind a ketten kint voltak, mondja a róka:
– Jere, komám, a faluba! Az imént, ahogy bejártam, láttam, hogy egy háznál lakodalom van. Gyere, mulassunk mi is, eleget szomorkodtunk.
Bemennek a faluba. El a lakodalmas házhoz. Hát ott éppen javában áll a lakodalom. Húzzák a cigányok, járják a legények s leányok. Ennél jobb alkalmat kívánva sem kívánhattak volna. Besurrantak a kamarába, ott nekiestek a sok jó disznóhúsnak, szalonnának s minek. De még a boros hordónak is. Ettek-ittak, táncoltak. A másvilágon sem lehetett volna jobb dolguk.
Hanem egyszer csak a róka észreveszi, hogy amíg ők lakmároztak, valaki rájuk zárta a kamra ajtaját. Nem szólt semmit a farkasnak, hadd egyék-igyék, ő azonban egy vasszeget keresett, s azzal elkezdett ásni a fal tövében.
Kérdi a farkas:
– Mit csinálsz, róka koma?
Felelt a róka:
– Úgy szagolom, farkas koma, hogy itt csörögefánk van elásva. Ez ám csak az igazi jó borkorcsolya.
A farkas csak hagyta, hogy keresse a csörögefánkot, ő meg ivott tovább. Aztán ismét elkezdett táncolni, s hítta róka komát, hogy táncoljon ő is. Eleget csendesítette a róka, hogy ne táncoljon, ne ordítson, mert még meghallják a vendégek, s bizony csúfot látnak, de a farkassal nem lehetett bírni. Táncolt, dajnált, kurjongatott. Verte össze a bokáját s a tenyerét.
Nagyokat rikkantott:
– Nye, kedvem, nye!
Hanem a ravasz róka koma mindegyre kifordult a keze közül, s ásta tovább a lyukat. Mikor aztán kész volt a lyukkal, ő is táncolni kezdett egész kedvéből. Nagyobbakat kurjongatott még a farkasnál is. Na meg is hallották bent a lakodalmas népek.
Kérdik egymástól:
– Ugyan ki ordítozhat odakünn?
Az egyik egyet mond, a másik mást mond. Egyszer aztán mind azt mondják, hogy az csak farkas lehet, ilyen-olyan teremtette. Gyerünk, táncoltassuk meg! Fölfegyverkeznek, ki baltára, ki puskára, ki kétágú vasvillára.
Kinyitják a kamara ajtaját. S hát csakugyan ott van a farkas, még mindig táncol, ordít veszettül. Uccu! Kisurran a róka a lyukon. Bújik utána a farkas is. De már az nem fért ki a lyukon. Supp-supp! ütötték-verték, ahogy csak győzték.
Aztán egyet gondolt farkas koma, mégiscsak visszahőkölt a lyukból, s kiszaladt az ajtón. Ezalatt a róka már messzire járt a falutól, s amint ment, mendegélt az úton, egyszer visszapillant, s látja, hogy jön egy szekér utána, s az színig tele van hallal. Fogja magát, s lefekszik az út közepén, behunyja a szemét, kinyújtózkodik, mintha meg volna dögölve.
Odaér a kocsi, látja a gazdája a döglött rókát, szépen fölveszi, s földobja a kocsi tetejébe. Egyéb sem kellett a rókának. Amíg az ember szép csöndesen ment, mendegélt az ökrök mellett, nekiesett a halaknak. Jó lagzit csapott, s még egy csomó halat ölbe kapott.
Azzal leugrott a kocsiról, s más irányban elkullogott. Még egy jó hajításnyira sem ment, hát jött szembe vele a farkas letört derékkal, szomorú pofával.
– No, róka koma, te beadál nekem!
– Mit, még te beszélsz – pattogott a róka -, nem mondtam, hogy ne ordíts annyit?!
– Igaz, igaz! – mondta a farkas.
Kibékültek, megint nagy barátságot kötöttek, s mentek tovább. Azám, de a farkas meglátja a sok halat a rókánál, s kérdi tőle:
– Hát ezt a sok halat hol fogtad, róka koma?
– Hol-e? A vízben, farkas koma.
– Ugyan bizony, hogy fogtad?
– Hogy-e? Hát halásztam.
– Ejnye, róka koma, taníts meg engem is a halászatra.
– Na, ez ugyan nem nagy mesterség. Elmégy a jégre. A farkadat beledugod egy lékbe. S mikor jól rágyűlnek a halak, szépen kihúzod.
Elmennek a jégre. Ott mindjárt találnak is egy léket. A farkas bedugja a farkát. Ott ül egy kicsit, aztán akarja kihúzni, mert érezte már, hogy nehéz. Azám! Nehéz volt, mert már kezdett odafagyni.
– Farkas koma, még ne húzd ki, várd meg, amíg többen lesznek rajta. Mikor aztán egészen odafagyott a farka, biztatta a róka:
– No, most, édes komám, húzzad!
– Húznám, koma, húznám, de nem bírom.
– Az jó – mondja a róka -, bizonyosan sok hal van rajta. No, csak, komám, neki, húzzad, ahogy bírod!
Nagyokat nyögött a szegény farkas, csurgott róla a verejték. De csak nem tudta kihúzni a farkát.
– Tyű, aki áldója van – mondja a róka -, baj van, koma! Az Isten istenem ne legyen, ha oda nem fagyott a farkad.
– Jaj, jaj – ordított a farkas -, mit csináljak, mit csináljak?!
– Tudod mit, farkas koma, én majd elrágom a farkadat.
– De már azt nem engedem – mondá a farkas -, inkább pusztuljak el.
– Hát jól van, koma, én másképp nem segíthetek rajtad, az isten áldjon meg!
Alighogy elment a róka, asszonyok jöttek a jégre ruhával, hogy kimossák a léken. Meglátják a farkast messziről, kiabálnak, hátha elszalad. De bizony a farkas nem szaladt el. Közelebb mennek, s akkor látják, hogy oda van fagyva.
Bezzeg most nekibátorodtak az asszonyok. Odamennek, s széklábával meg sulykolóval ütik-verik a farkast. De már ezt a farkas sem vette tréfára. Nekirugaszkodott egész erejéből, beleszakadt a farka a jégbe, s azzal – uccu, neki! – úgy elszaladt, mintha a szemét vették volna.
Ezalatt a róka túljárt árkon-bokron, s amint ment, mendegélt, egy gödörhöz ért. Ez a gödör tele volt pozdorjával, s róka koma fogta magát, belefeküdt, jól meghengergőzött benne, hogy a sok fehér pozdorjától a szőre sem látszott. Aztán elnyúlt, mintha agyon volna verve.
Éppen arra kullog a farkas, meglátja a rókát, s kérdi:
– Hát téged mi lelt, róka koma?
– Ugyan ne kérdezd, farkas koma, nem látod-e, minden csontomat úgy összetörték, hogy kilógnak a szőröm közül.
– No – mondja nagy búsan a farkas -, én is a lékben hagytam a farkamat.
Róka koma pedig nyögött keservesen:
– Jaj, csontom, csontom, de összetörének!
A bolond farkasnak megesett a szíve rajta. Mondta neki:
– No, ne jajgass, róka koma, menjünk, valahol az erdőben meghúzódunk, leheveredünk, s majd meggyógyulunk.
De róka koma csak tovább nyögött, jajgatott:
– Jaj, lelkem, komám, farkas komám, mennék én, de nem tudok.
– Jól van, jól, majd vezetlek én.
– De mikor a lábamra sem tudok állani.
– No, ha nem tudsz, hát ülj fel a hátamra, én majd elviszlek.
Azzal felvette a rókát a hátára, s cipelte nagy keservesen. Amint ment, mendegélt a farkas, elkezdi a róka mondani magában csöndesen:
– Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent.
Visszafordítja fejét a farkas, s kérdi:
– Mit pusmogsz magadban, róka koma?
– Azt mondtam, hogy veretlen visz vertet, veretlen visz vertet.
„No – gondolja magában a farkas -, bizonyosan csengett a fülem, s nem jól hallottam.” De alig megy tovább, a róka csak megint mondja magában:
– Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent.
Megint visszafordul a farkas, s kérdi:
– Mit pusmogsz te magadban, róka koma?
– Csak úgy mondogatám magamban, farkas koma: Veretlen visz vertet, veretlen visz vertet.
– De ilyen-olyan teremtette – ordított a farkas -, mindent jól hallottam, megint bolonddá tettél!
S azzal úgy lehajította a hátáról a rókát, hogy az csak úgy megnyekkent belé.
– Eb legyen a te komád, hallod-e, én többet nem!
De bezzeg vége volt a nagy barátságnak s a komaságnak. Cudarul összeverekedtek. Aztán az egyik ment jobbra, a másik balra. Azóta jár ez a példabeszéd: eljátszotta, mint a róka a komaságot.
(Benedek Elek: Magyar mese– és mondavilág 2. kötet)