Zsófi a kert végében álló régi diófa alatt hintázott. Az este halkan ereszkedett le a falu fölé, a levegőt beterítette a frissen kaszált fű illata, és a madarak utolsó strófáikat csicseregték, mielőtt elhallgattak volna az éjszaka tiszteletére. Az égbolt lassanként indigókék palásttá változott, és már az első csillagok is felsejlettek, mint apró gyémántszemek egy bársonypárnán.
Zsófi épp akkor lendült bele igazán a hintázásba. A fából és kötélből készült hinta meg-megszólalt a mozgás ütemére, s minden egyes lendülettel magasabban szárnyalt, mint azelőtt. A kislány nevetett. Két copfja úgy libbent mögötte, mint két kis zászló, és a szandálja orra szinte az égnek koccant.
– Még egy kicsit… csak még egyet! – súgta magának, és teljes erejéből elrugaszkodott.
Abban a pillanatban valami furcsa történt. A hinta nem süllyedt vissza, hanem tovább emelkedett a levegőbe, átsiklott a diófa ritkuló lombkoronáján, és Zsófi, ahelyett hogy ijedten kiáltott volna, boldogan kacagott fel. Lábai alatt a házikó, a kert, a falu elhalványodott, mintha színes rajzokká vált volna minden, és ő egyenesen az éjszaka boltíve felé szállt.
Az ég végül szilárd talajjá vált lábai alatt – vagyis inkább csillagporból szőtt mezejé. Egy lágy fényű tájon találta magát, ahol apró lények sürögtek-forogtak kövek helyett izzó, apró gömböket gyűjtögetve.
– Nocsak – szólalt meg egy magas, vékonyka hang. – Egy földlány! Még sosem jött fel ilyen magasra hintán.
Zsófi a hang felé fordult, és egy csillagszedegető állt előtte. Olyan volt, mint egy levélből és fénypelyhekből összerakott törpe, szemei világítottak, és átlátszó szárnyaival halk zizegéssel repkedett.
– Csillagszedegető vagyok – mondta büszkén. – Az éjszaka kis csillagait gyűjtöm össze, amik elhalványultak, hogy holnap megjavítsuk és újra kiragyogjuk őket.
Zsófi elámult.
– Ti festitek újra a csillagokat?
– Valójában nem festjük, hanem újralobbanjuk – szólt közbe egy másik kis lény, aki egy kicsiny lámpát cipelt, benne csillaggal. – Minden este lejár az idejük. Új lendületet adunk nekik. Nélkülünk az ég sötét lenne.
Zsófi körbenézett. A csillagmezőn munkálkodó lények apró tálcákon, hálókon, kis fénykalickákban hordták a csillagokat, s közben énekeltek egy dallamot, amitől mosolyra húzódott a szája, noha nem értette a szavakat.
– Segíthetek? – kérdezte csillogó szemmel.
A kis csillagszedegetők tanakodtak egy kicsit, aztán bólintottak.
– De vigyázz! Ha túl erősen markolod meg, kialszik.
Zsófi a tenyerébe vett egy fakulóban lévő apró csillagot, ami álmosan pislogott. Meleg volt, mint a sütőből kivett friss kenyér, és szinte dorombolt. Elhelyezte egy üvegcsészébe az egyik szedő mellé. A csillagszedegetők elégedetten zümmögtek.
Így telt az éjszaka – csillag csillag után került a tárolóhelyre, majd onnan egy különös lángpalackba, ahol újfényesedve, ragyogón tértek vissza az égboltra.
Mikor a hajnali derengés megérintette az éj fátylát, és az első pacsirta megszólalt odaát a Föld felett, a legidősebb csillagszedegető odalépett Zsófihoz.
– Ideje visszatérned, földlány. A hinta még ott vár, ahol hagytad. De ha jól figyelsz, mindig látni fogsz egy csillagot, amit te hoztál vissza.
Zsófi elköszönt, és mielőtt bármit is kérdezhetett volna, egy szelíd fuvallat visszafújta a hintába, ami már lefelé mozgott. Lejjebb és lejjebb emelkedett, míg meg nem érezte újra a diófa árnyékát és a föld illatát.
Halk neszezés kísérte visszaérkezését; a reggel már bontogatta szárnyait, a hinta megállt, és ő leszökkent róla. Fölpillantott.
Az ég halványkék lett, de egyetlen csillag még ott pislákolt magasan, makacsul, ragyogva.
Zsófi elmosolyodott.
– Veled kezdtem – suttogta. – És veled fejezem be. Holnap este újra jövök.
