Benedek minden este, vacsora után, komótosan lekocogott a domboldal aljában álló, öreg platánfa alá, ahol egy rozoga, csilingelő jégkrémes kocsi várta. A kocsi színesre festett oldalán hatalmas tölcsérekből csorgott alá festett csokoládé és eperöntet, s a kerekei úgy nyikorogtak, mintha maguk is nyalni akarnák a fagylalt portékát. A jármű pontosan hét órakor gördült a helyére, mintha varázsos óramű mozgatná, és benne mindig ott ült Józsi bácsi, aki messziről mosolygott Benedekre.
– Ma mi a kívánság, fiam? – kérdezte minden alkonyatkor ugyanazzal a meleg hanggal.
– Mogyorós a karamellára, és egy kis habcsók, ha maradt még! – felelte Benedek vidáman.
Józsi bácsi mindig megtalálta Benedek kedvenc kombinációját, akár meleg szél fújt, akár hideg eső nehezítette az estét. De egyik nap valami más volt. A színes kocsi ragyogott, mintha nem is porfedte volna a karosszériát, hanem csillagpor. És amikor Benedek megkapta a tölcsért, a habcsóktól aranylóan csillant meg a jégkrém, és a gombócok lassan, szinte észrevétlenül, színüket váltották: eperből kékre, karamellából mélyzöldre. Józsi bácsi szeme huncutul csillogott.
– Ezt ma csak neked készítettem – mondta sejtelmes hangon. – Álmot hoz, de ne félj tőle, csak figyelj jól, mikor ott leszel.
Benedek otthon szótlanul nyalta végig a varázslatos fagylaltot, és alig mosott fogat, már érezte is, hogy szemhéja nehéz, gondolatai elúsznak, mint levelek az őszi szélben. És amikor végül elaludt, az álom nem várt, hanem berobbant.
Hatalmas, fagylalthegyekkel teli országba csöppent, ahol a házak ostyából készültek, az utak cukorkakristályból, s a fákról gumicukor csüngött. Egy szivárványszínű unikornis várta már ott:
– Üdvözöllek, Benedek! A Krémországba csöppentél!
– Szia… Izé, ez most igazi? – kérdezte zavartan a fiú, miközben nyelve alatt megérezte egy habcsók-felhő ízét.
– Ez álom, de valóság is, esetleg egyik sem. Itt minden attól válik valóra, ha megkóstolod – kuncogott a ló, majd megindult egy különös kastély felé.
A palota kapuja jégből volt, s amikor Benedek megérintette, halk dallam csendült fel. Odabent trónolt a Jégkrémkirály, aki hatalmas fagyikanállal uralkodott, s szakálla tejkaramellából csurgott alá, mint egy örök édességfolyó.
– Ah! A választott érkezett – szólalt meg mély, zengő hangon. – Csak kevesen ízlelhetik meg az álom ízét. Ma este te vagy az egyetlen.
– De miért én? – csodálkozott Benedek, miközben körbetekintett a marcipános falú trónteremben.
– Mert te minden este nevetve köszönsz Józsi barátomnak. Holott sokan csak a fagylaltot látják, te meglátod a mosolyt mögötte is – válaszolta a Jégkrémkirály.
Ezután ünnepség kezdődött. Tűzijáték robbant ki tejszínhabból, táncoló kekszfigurák keringtek cukorgyöngyökön, s Benedeket megkoronázták egy roppanós ostyakoszorúval.
Ám ahogy hajnalodott, a szivárványszín egyre halványodott, s a fagylaltország kezdett elolvadni, mint egy tölcsér a nyári napon. Benedek még utoljára megölelte az unikornist.
– Visszatérhetek valaha? – kérdezte.
– Csak ha önfeledt szíved megőrzi az édesség öröme mögötti mosolyt – válaszolta az, majd eltűnt egy pöttyös cukorfelhőben.
Másnap hajnalban Benedek kipattant az ágyból, s még orrán is mintha habcsókillat érződött volna. Este ismét felkereste Józsi bácsit, és mikor megkapta a jégkrémet, mélyen a bácsi szemébe nézett.
– Köszönöm, hogy mindig mosolyogsz rám – mondta halkan.
Józsi bácsi szeme sarkában egy apró könnycsepp jelent meg, amit gyorsan elmorzsolt.
– Az álom emléke visszatér, ha nem csak a fagylaltot, de az embert is megízleled – felelte, és egy apró gombbal a jégkrémes tölcsér alján újra felcsillant valami aranyló.
Benedek tudta, ezt az álmot újra meg fogja álmodni – de csak ha sosem felejti el, hogy a mosoly a legfinomabb íz mind közül.
