A nyár közepén a nap aranyló mosollyal simogatta végig a tisztás szélén csillogó tavat, amely olyan nyugodtan feküdt ott, akár egy álmos üvegdarab. A fűzfa ágai lustán karcolták a vizet, s mintha csak a természet is visszafogta volna lélegzetét, úgy csendesedett el minden. Itt, ezen a helyen szeretett üldögélni Noémi, egy kilencéves kislány, akinek fonott kalapját meg-meglebbentette a délutáni szellő.
Noémi nem volt olyan, mint a többi gyerek a faluban. Míg mások fogócskáztak, fára másztak vagy csattogó szöcskéket kergettek, ő órákig el tudott ülni a tó partján. Figyelte a víz felszínét, ahogy apró hullámok szaladgálnak rajta, és ahogy a felhők önmagukat fürkészik benne. Ám ezen a napon valami más történt.
Ahogy előrehajolt, a tó tükre különös, ünnepélyes csillogással válaszolt a tekintetére. Nem a fák vagy az ég képe látszott benne – hanem valami más. Mintha egy másik tó volna ott, de abban a fűzfa arany levelekkel bókolt, a nádas bíbor és kék fényben táncolt, s a parton olyan alakok tűntek föl, akiket sosem látott: egy hosszú, smaragdpalástos dáma, hófehér rókák, és egy zöld kalapos kisfiú, aki épp felé integetett.
Noémi szíve kihagyott egy ütemet. Hunyorított, hátha csak a nap játéka – de a kép csak tisztább lett. És amikor a kislány keze ujjaival épphogy megérintette a víz felszínét… hűvös bizsergés futott végig a karján, s a következő pillanatban már nem is a tó partján ült.
Az ismeretlen világ csendes volt, de nem néma. Minden szín vibrált: a levelek mély smaragdzöldek voltak, a békák türkizkékek, a szél ezüstcsilingeléssel játszott a lombok között.
– Te vagy az – szólt egy hang, amely mögötte csendült föl. A zöld kalapos kisfiú állt ott. – Már vártunk rád.
– De… hol vagyok? – kérdezte Noémi, körülpillantva.
– A túloldalon – felelte a fiú mosolyogva. – A tó tükrén túl.
– Ez… ez egy álom? Vagy… mese?
– Inkább a kettő között – felelte a fiú, s odanyújtotta a kezét. – Gyere! Még sok minden vár rád.
Noémi tétován fogadta el a felé nyújtott kezet. Ahogy a fiú vezetni kezdte, a fák szétnyíltak, s egy ragyogó tisztás tárult eléjük. A levegőben aranypor lebegett, s a távoli domboldalon egyszarvúk legeltek. Egy nagy, áttetsző kristályból épült palota emelkedett ott, tetején forgó virágokból font koronával.
Kiderült, hogy ebben a világban minden tó tükör egy kapu – de csupán azok léphetnek át rajta, akik igazán hisznek a másik oldalban, és akik figyelemmel, szívvel és csendben tudnak nézni.
– De én csak… – kezdte Noémi.
– Hiszel-e a látottban? – vágott közbe a fiú.
Noémi bólintott. És valóban hitt. Hitte, hogy a világ több, mint amit látunk, hogy a csendben is történnek dolgok, és hogy néha, ha nagyon figyelünk, a Tündérek Világa is közel lehet.
Történt aztán, hogy Noémit vendégül látták a palotában. Tündérek táncoltak neki, erdei manók meséltek csodákról, s a fehér rókák vigyázták álmát. De eljött az idő, amikor vissza kellett térnie a saját világába.
Mielőtt visszalépett volna a tó tükrén, a zöld kalapos fiú átadott neki egy apró, csillogó követ.
– Ha valaha kételkednél abban, amit láttál, nézz bele ebbe – mondta. – A tó tükrén túl mindig ott leszünk.
Noémi ismét a tóparton ült. A nap már alacsonyan járt, s az árnyékok hosszúra nyúltak. A tó ismét csak tükör volt, de csupán az ég képe és a fák bólogató árnyai táncoltak rajta. Noémi a tenyerében szorított apró kőre sandított: csendesen, szelíden pulzált benne a fény.
Azóta naponta lejár a partra. S bár többé nem látta a másik világot a víz tükrén át, valahányszor lehunyt szemmel figyel, egy halk dallamot hall a szélben, s a tenyerébe rejtett kristály gyengéden emlékezteti: a csoda valóság, ha hiszel benne.
