Egy langymeleg nyári estén, amikor a csillagok úgy ragyogtak az égen, mintha egy láthatatlan kéz köveket szórt volna egy bársonytakaróra, Zente a rét szélén üldögélt. Mezítláb volt, lábszárát keresztbe fonta, és csillogó szemekkel bámulta a rét fölött táncoló szentjánosbogarakat. A kis fénybogarak úgy cikáztak ide-oda, mintha titkos üzeneteket rajzoltak volna a levegőbe.
Halk zümmögés tört fel a fű közül, s egy szokatlanul fényes szentjánosbogár lebegett Zente orra elé, megállt előtte, és határozottan így szólt:
– Jó estét, Zente! A nevem Vilgóra, a Fényőrzők egyik legidősebbike. Megfigyeltük, mennyire kedveled társaim fényjátékát, így kiválasztottunk téged, hogy részt vegyél az év legvarázslatosabb eseményén: a Szentjánosbogár Fényversenyen!
Zente szeme tágra nyílt, ajka mosolyra húzódott, de még szólni sem volt ideje, mert Vilgóra máris körbelebegte őt, és apró, csillámló porral hintette be. A világ egy pillanatra elhomályosult, mintha épp becsukta volna a szemét, de amikor újra kinyitotta, már nem az ismerős rét szélén ült.
Ó, dehogy! Egy hatalmas, kidőlt tölgyfa belsejében találta magát, amely tele volt aranyfénnyel. A falak között csillámló patak csörgedezett, a mennyezetről kis fénylő cseppek hullottak le, és mindenütt szentjánosbogarak repdestek, nevetve, sugdolózva, készülődve.
– Isten hozott a Kisfények Ligájában! – szólt egy vékony hangocska. Egy másik szentjánosbogár lebegett mellé, valamivel kisebb volt Vilgóránál, de vöröses fényét büszkén viselte. – Én Lobbancs vagyok, az idei házigazda. Nincs sok időnk, hamarosan kezdődik a verseny.
– De hát… én nem is tudok fényt csinálni! – suttogta Zente, némileg zavartan.
– Még – mondta Vilgóra, ahogy visszatért. – Minden emberi gyermeknek van egy szívlángja. Neked is. Ha igazán elhiszed, hogy benned rejlik a fény, a rétek, a fák, a nyári szellő szeretete, akkor meg fogod találni.
Zente lehunyta a szemét. Eszébe jutott, mikor először látott szentjánosbogarat, hogyan fogta meg az édesanyja kezét, és suttogta: „Nézd, anya, csillagok a fűben.” Felidézte a kacajt a nagypapája kertjében, a pitypangfújás varázsát, a barátai nevetését és a meleg termésillatot augusztusban.
És akkor… megtörtént.
Fény tört elő belőle. Először csak halk derengés a szíve táján, aztán egyre erősebben lobbant, mint egy aprócska nap, ami Zente belső világából sugárzott kifelé. A gyerek teste könnyű lett, mintha maga is bogárrá változott volna. Minden szentjánosbogár tapsolt, nevetett, és körbelebegett.
– Kezdődjék a verseny! – kiáltotta Lobbancs, és felhúzta a csillag-fényfüggönyt.
Égi pályák nyíltak meg a tölgyfa teteje fölött. A szentjánosbogarak sorban szálltak föl: Lobbanó, Piszla, Ragyora, Vilgóra – s Zente, immár fényszóró testtel, követte őket. A verseny nem gyorsasági volt, hanem szépség, harmónia és dallam alapján zajlott. Fénypászmákat rajzoltak az égre, kört formáltak, szívet, hullámzó réteket, sőt, még egy nevető arcot is.
Zente ráérzett a mozdulatokra. Mintha mindig is tudta volna, hogyan kell. A teste követte a szívét, és a fénye egyre erősödött, szelíden, de határozottan. Amikor megformálta a „barátság” szót fényjelekből az égre, a liget elcsendesedett. Még az öreg Kérges Makkfa is megzörrent elismerően.
A verseny végén Lobbancs előlépett, körülötte halk fénylebegett.
– Ez az este nem csak a fényekről szól – mondta ünnepélyesen. – Hanem arról, honnan jönnek. Zente megmutatta, hol lakik a legszebb világosság: az emberi szív mélyén.
A kisfiú lassan visszatért a réthez. Nem tudta pontosan, hogyan, de ráébredt, hogy az út a szívén át vezetett haza. A szentjánosbogarak visszatértek a fű közé, és estéről estére táncoltak tovább, mint mindig – de most már Zente tudta a titkukat.
És ha akkor este valaki a rét szélén sétált volna, épp mikor a Hold elhaladt egy magányos felhő alatt, talán azt hihette, hogy a bokrok tövénél egy gyermek teste halványan ragyogott. Talán meg is állt volna, és suttogva kérdezi:
– Ez is a csillagok fénye?
És Zente, halk nevetéssel, így felelt volna:
– Nem. Ez egy szívláng. Az enyém. És most már örökre világít.
