Egyszer volt, hol nem volt, az égen ragyogott egy csodálatos napocska, akit mindenki csak Napocskának hívott. Minden reggel boldogan kezdte meg a napot, megvilágította a világot, és ezer színben tündöklött. De Napocska egy napon, fáradt a sok munkától, elhatározta, hogy pihenőt tart. Egy kis felhőre telepedett, és álomra hajtotta a fejét.
Eközben a földön élt egy kisfiú, Máté, aki minden reggel izgatottan várta, hogy Napocska felkeltse a világot. De amikor kinyitotta a szemét, és meglátta, hogy az ég sötét és borongós, azonnal szorongani kezdett.
– Miért nem süt a nap? – kérdezte magában, szomorúan a földre nézve.
Máté elindult az erdőbe, ahol találkozott a bölcs Vénhölgyekkel, akik a fák között éltek. A hölgyek már tudták, mi történt.
– Máté, a Napocska elfáradt, és elaludt, de ha vissza akarod hozni, meg kell találnod őt a felhők között – mondta az egyik Vénhölgy.
– De hogyan találom meg a Napocskát? – kérdezte Máté izgatottan.
– Kövesd a szivárványt, ami a napfény és az eső összeér. Az segíteni fog neked – válaszolta a másik.
Máté bólintott, és elindult a szivárvány irányába. Ahogy haladt, vágták a fák, zúgtak a patakok, és a levelek suttogtak. A kisfiú egyre közelebb került a szivárványhoz, amely varázslatos színekbe burkolta a világot.
Mikor végre elérte a szivárványt, észrevette, hogy az végigfut a felhőkön. Máté bátran felemelkedett, és egy létrát keresett, amit a szivárvány tetejére állíthatott. Mikor felért a legmagasabb pontra, meglátta Napocskát, aki szendergett a felhőn.
– Napocska! – kiáltotta Máté. – Ébredj fel! A földön sötétség van, és mindenki téged keres!
Napocska álmosan kinyitotta a szemét, de csak félig értette meg, mit mond a kisfiú.
– Ki vagy te? Miért zavarod a pihenésemet? – kérdezte, miközben egyet ásított.
– Én Máté vagyok, és azért jöttem, hogy visszahozzam a nap fényét! Kérlek, ne aludj tovább!
Napocska ekkor felült, és rájött, hogy a földön számos arc várja, hogy újra beragyogja az életüket.
– Rendben van, Máté – mondta fáradt hangon. – De segítened kell nekem, hogy újra legyen erőm!
Máté megölelte Napocskát, és a szeretetével, valamint a hitével feltöltötte a napocskát. A Napocskának újra ragyogója lett, és azonnal felemelkedett az égre, hogy elhozza a fényt.
Ahogy Napocska visszatért a helyére, a világ gyönyörű színekbe öltözött. A fák zöldebbek lettek, a virágok még szebben nyíltak, és mindenki örömmel ujjongott.
Máté boldogan nézte, ahogy Napocska dicsfénye beragyogta az egész tájat. Tudta, hogy örökre barátok maradnak, és ha bármikor szüksége lenne Napocska kedves világítására, elég csak a szivárványhoz futnia.
És így Máté megtanulta, hogy a barátság, a szeretet és a hit bármilyen nehézségen át tud segíteni, így a kisfiú és a napocska örökre a szívükben hordták egymást, és együtt ragyogtak a világra.
Véget ért a mese, de a barátságuk fénye sosem hunyt ki.
