A városka főterén minden évben egyszer különös fények gyúltak, és az utcákon halk zene lebegett, mintha maga a levegő is táncolni tanult volna. Ez volt az Álarcok Bálja, ahol kicsik és nagyok egy estére más bőrbe bújhattak. Senki sem kérdezte, ki kicsoda valójában, mert ezen az éjszakán csak a nevetés, a tánc és a kíváncsiság számított.
Lili egy ezüstszínű, csillagmintás maszkot viselt. A szíve gyorsabban vert a megszokottnál, mert ritkán mert idegenek közé menni. A maszk mögött azonban bátrabbnak érezte magát, mintha a csillagok vigyáznának rá. A terem szélén álldogált, amikor valaki halkan megszólította.
– Szabad? – kérdezte egy mélyebb, de barátságos hang.
A fiú arcát zöld és arany színekből font maszk takarta, amely egy erdei manóra emlékeztetett. Lili egy pillanatig habozott, majd bólintott.
– Szabad – felelte mosolyogva.
Tánc közben beszélgetni kezdtek. Nem kérdezték egymás nevét, sem azt, honnan jöttek. Inkább arról meséltek, mit szeretnek: Lili a könyvekről és a rajzolásról, a fiú pedig az erdőről, ahol gyakran bóklászott, és arról, hogy milyen jó csendben figyelni a világot. Néha egyszerre nevettek fel, mintha régi barátok lennének, pedig alig egy órája ismerték egymást.
– Olyan, mintha már régóta ismernénk egymást – mondta Lili.
– Talán mert most nem kell másnak lennünk – válaszolta a fiú. – Csak annak, akik valójában vagyunk.
Az este gyorsan elszaladt. A zene lassabb lett, a fények halványodni kezdtek. Elérkezett a pillanat, amikor mindenkinek le kellett vennie a maszkját. Lili szíve összeszorult. Félt, hogy ha lehull az álarc, a varázs is eltűnik.
– Akkor… barátok maradunk? – kérdezte halkan.
– Akármi is legyen mögötte – felelte a fiú, és óvatosan megérintette a maszkja szélét.
Egyszerre vették le az álarcot.
Lili meglepetten pislogott. A fiú nem volt más, mint Márk, az osztálytársa, akivel eddig alig beszélt. Márk arca is elkerekedett.
– Te vagy az? – kérdezték egyszerre, majd nevetésben törtek ki.
Egy pillanatra csend lett köztük. Mindketten azt figyelték, nem változott-e meg valami. De a nevetés ugyanúgy csengett, a tekintetük ugyanolyan meleg maradt.
– Tudod – szólalt meg Márk –, lehet, hogy az iskolában nem sokat beszélgettünk, de most már tudom, hogy jó veled.
– Én is – mondta Lili. – Talán csak kellett egy maszk, hogy észrevegyük egymást.
Ahogy kiléptek a bálból a csillagos éjszakába, már nem volt rajtuk álarc. Mégis könnyebbnek érezték magukat, mert rájöttek: az igazi barátság nem a külsőségeken múlik. És bár a maszkok a ládák mélyére kerültek, az a különleges este örökre velük maradt, emlékeztetve őket arra, hogy néha egy kis varázslat segít meglátni azt, ami mindig is ott volt.
