Amikor a tél már fáradtan húzta maga után a kabátja szegélyét, a faluban mindenki tudta, hogy közeleg a farsang. A főtéren színes lampionok lengedeztek, a levegőben porcukor és vanília illata keveredett, s a házak ablakából kíváncsi tekintetek lesték, mikor gördül be a nagy esemény: A palacsinták nagy versenye.
Ez a verseny régi hagyomány volt. Azt beszélték, valaha egy vándor pék találta ki, hogy a tél búcsúztatására palacsintát kell sütni, mert semmi sem olyan kerek és meleg, mint egy frissen sült tészta. Azóta minden évben összegyűltek a falubeliek, hogy megmutassák, ki tudja a legszebbet, legvékonyabbat, legaranyosabbat sütni.
Idén különösen sokan készültek. Ott volt Lili, aki mindig pontosan kimérte a lisztet, és sosem engedte, hogy egy csepp tej is melléfolyjon. Ott volt Márk, aki híres volt a hatalmas palacsintáiról, amik majdnem lelógtak a tányérról. És ott volt Bence, a molnár fia, aki kicsit ügyetlen volt, de annál lelkesebb.
A főtéren hosszú asztalokat állítottak fel, rajtuk serpenyők sorakoztak, mellettük tálak, kanalak és fakanalak. A zsűri, három ősz hajú nagymama, már elfoglalta a helyét, és szigorú, de mosolygós arccal figyelte az előkészületeket.
– Ne felejtsétek – szólalt meg az egyik nagymama –, a farsang az örömről szól!
A verseny kezdetét egy csengő jelezte. A serpenyők egyszerre sercegtek fel, a tészta illata betöltötte a teret. Lili palacsintái olyan simák lettek, mint a tó felszíne szélcsendben. Márk büszkén fordította a hatalmas korongokat, és nevetve mondta:
– Ez aztán palacsinta, ebből egy is elég egy hétre!
Bence viszont bajba került. Az első palacsintája megégett, a második lyukas lett, a harmadik pedig a földön landolt. Körülnézett, és látta, hogy a többiek tányérjai egyre csak telnek.
– Úgysem nyerhetek – mormolta maga elé.
Ekkor odalépett hozzá egy kislány, aki maszkot viselt, rajta egy rókamosollyal.
– Kóstolhatok? – kérdezte félénken, a földre esett palacsintára mutatva.
Bence meglepődött, majd elmosolyodott.
– Persze, ha nem zavar, hogy kicsit furcsa lett.
A kislány beleharapott, szeme felcsillant.
– Finom! Olyan, mintha napfény lenne benne.
Bence szíve melegségétől elfelejtette a csalódottságát. A következő palacsintát már nem a zsűrinek szánta, hanem kettétépte, és odaadta a kislánynak és egy mellette álló idős bácsinak is.
Közben Lili és Márk is észrevette, mi történik. Lili látta, hogy a sor szélén néhány gyerek ácsorog, akiknek nincs pénzük palacsintára. Habozott egy pillanatig, majd megszólalt:
– Gyerekek, szeretnétek lekvárosat vagy kakaósat?
Márk először csak a saját tornyát nézte, aztán felsóhajtott.
– Na jó – mondta –, elfér még pár falatnyi boldogság.
Ahogy múlt az idő, egyre több palacsinta vándorolt kézről kézre. Nem számított már, kinek mennyi van, csak az, hogy mindenki mosolyogjon. A zsűri összenézett, sutyorogtak valamit, majd a csengő újra megszólalt.
– A verseny véget ért – jelentette ki a legidősebb nagymama. – És most kihirdetjük a győztest.
A tömeg elcsendesedett.
– Idén nem a legszebb, nem a legnagyobb és nem is a legvékonyabb palacsinta nyert – folytatta. – Hanem azok, akik megosztották másokkal.
A zsűri egyszerre Lili, Márk és Bence felé mutatott. A három versenyző meglepetten nézett egymásra, majd nevetni kezdtek.
A díj nem serleg volt, hanem egy hatalmas tál friss palacsinta, amit együtt kellett szétosztaniuk. Amikor az utolsó falat is elfogyott, a tél végleg elengedte a falut, és a főtéren olyan melegség maradt, amit semmilyen kabát nem tudott volna pótolni.
És attól az évtől kezdve mindenki tudta: a palacsinta akkor a legfinomabb, ha megosztják.
