Réges-régen, egy dombok közé simuló kisvárosban, ahol a házak kéményeiből mindig fahéj- és almás süteményillat szállt, különös szokás járta farsang idején. Amikor a tél már fáradtan nyújtózkodott, és a tavasz még csak álmodott magáról, a főtéren lámpásokat gyújtottak. Nem akármilyeneket: ezek a lámpások nemcsak világítottak, hanem meg is mutatták az embereket olyannak, amilyenek belül voltak.
A városka lakói tudták ezt, mégis minden évben eljöttek. Volt, aki nevetve, volt, aki remegő gyomorral. A lámpások fénye ugyanis nem kérdezett, nem alkudozott, csak csendesen rávetült az arcokra, és megszínezte őket.
Aznap este Lili is ott állt a téren. Kicsi volt még, alig érte fel a lámpások alját, de a szíve tele volt kérdésekkel. Édesanyja kezét szorongatta, és halkan megkérdezte:
– Anya, fáj, ha a lámpás megvilágít?
– Nem fáj, kincsem – mosolygott az anyja. – Csak igazat mutat.
Először a város bírája lépett a fénybe. A ruhája pompás volt, a hangja magabiztos, de amikor a lámpás rávetette sugarát, halvány szürke árnyalat lengte körül. Az emberek összesúgtak. A bíró arca megfeszült, de nem szólt semmit, csak sietve továbbállt.
Utána jött a pék, akinek mindig lisztes volt a keze, és aki gyakran adott plusz egy kiflit annak, aki éhesnek tűnt. A lámpás meleg aranyfénnyel vonta be, mintha a nap egy darabja költözött volna a vállára. A tömeg felnevetett, a pék zavartan vakarta a tarkóját.
Sorban léptek a fénybe az emberek. Volt, aki zölden ragyogott az irigységtől, volt, aki kéken a szomorúságtól, és akadt olyan is, aki pirosan izzott a haragtól. A lámpások nem ítélkeztek, csak mutattak.
Lili sokáig hallgatott. Amikor rákerült a sor, a tér hirtelen nagyon nagynak tűnt, a lámpás pedig túl fényesnek.
– Nem akarok odamenni – suttogta.
– Menj csak – biztatta az anyja. – A szíved jó helyen van.
Lili kilépett a fénybe. Egy pillanatig semmi sem történt, aztán a lámpás puha, szivárványszínű derengéssel vonta körül. Nem volt egyetlen erős szín, hanem sok apró, egymásba simuló árnyalat: kíváncsiság, félelem, szeretet, remény. A tömeg elcsendesedett.
– Nézd csak – szólalt meg valaki halkan –, még tanulja, milyen ember lesz.
Lili nem értette teljesen, mit jelent ez, de melegséget érzett, mintha egy láthatatlan takarót terítettek volna rá. Amikor visszalépett az anyjához, már nem szorongott.
Az este végén a lámpásokat eloltották, a maszkokat levették, és a város lassan hazatért. Másnapra a színek eltűntek, de valami mégis megmaradt. Az emberek óvatosabban beszéltek egymással, többen mosolyogtak, és néhányan először gondolkodtak el azon, milyen fényt vetnének, ha újra a lámpás alá állnának.
Lili pedig, miközben lefekvéskor az ablakon át nézte a csillagokat, arra gondolt, hogy talán nem is baj, ha valaki néha meglátja a saját szívét. Mert amit látunk, azon változtatni is lehet. És a lámpások fénye, bár már kialudt, ott maradt mindenkiben, egészen addig, míg a következő farsang el nem érkezett.
