A városka főterén már kora reggel színes zászlók lengedeztek a csípős februári szélben. A pékségből fahéj és friss fánk illata szállt, az ablakokban papírláncok lógtak, és mindenki izgatottan készült az esti farsangi mulatságra. A tél még nem adta át teljesen a helyét a tavasznak, de a gyerekek kacagása már felmelegítette a levegőt.
A történet egy különös, szivárványszínű süveggel kezdődött. Hegyes volt, akár egy manó kalapja, csúcsán aranyszínű bojt himbálózott, és apró csengők voltak rávarrva, amelyek minden mozdulatra vidáman megcsörrentek.
A süveg Marci fején ült először. Marci nem szeretett szerepelni, inkább a sarokból figyelte a zajos játékokat. Amikor azonban a süveget a fejére tette, valami furcsa bizsergést érzett.
– Csak egy próba erejéig! – nógatta őt a húga, Lili.
Marci nagy levegőt vett, kilépett a terem közepére, és kissé ügyetlenül meghajolt. A csengők megcsilingeltek, mire a többiek tapsolni kezdtek. Marci arca kipirult, de most nem a szégyentől, hanem a büszkeségtől.
– Hé, ez mókás! – nevetett fel, és még egy tréfás meghajlást is bemutatott.
Nem sokkal később a süveg Lili fejére került. Lili mindig tele volt ötletekkel, de most valahogy elszorult a torka, mert verset kellett volna mondania. A süveg azonban mintha bátorságot suttogott volna a fülébe. Lili kihúzta magát, és tisztán, csengő hangon elszavalta a tavaszváró verset. A végén még a legkomolyabb tanító néni is mosolygott.
A süveg ezután továbbvándorolt. Megpihent a szomszéd öreg bácsi fején, aki csak bekukkantott a mulatságra, de végül táncra perdült a gyerekekkel. Rákerült a pékre, aki lisztes kötényében kacagva pörgette meg a feleségét. Még a csendes postáskisasszony is kipróbálta, és olyan hangosan nevetett, hogy a csengők alig hallatszottak tőle.
Ahogy kézről kézre járt, a süveg nem lett sem kisebb, sem kopottabb, mégis mintha egyre fényesebben ragyogott volna. Talán a sok mosolytól, talán a sok felszabadult nevetéstől.
Az este végén a süveg visszakerült Marci kezébe. A fiú körbenézett a termen: piros arcú, boldog embereket látott, akik beszélgettek, táncoltak, vagy épp fánkot majszoltak.
– Szerintetek varázssüveg? – kérdezte Lili halkan.
Marci elgondolkodott, majd megrázta a fejét.
– Nem a süveg varázsol – mondta komolyan. – Hanem mi. Csak kellett valami, ami emlékeztet rá.
Lili elmosolyodott, és óvatosan a terem közepére tette a süveget, hogy másnap is bárki felpróbálhassa.
És attól a naptól kezdve, amikor csak valaki kicsit szomorú volt, vagy nem mert megszólalni, elég volt feltennie a színes süveget. A csengők vidáman megszólaltak, és eszébe juttatták mindenkinek, hogy a bátorság és a derű ott lakik bennünk – csak néha szükségünk van egy kis csilingelő emlékeztetőre.
