A tél már hetek óta makacsul kapaszkodott a faluba. A háztetőkön vastag hóréteg ült, a kémények füstje lustán gomolygott az ólomszürke ég felé, és még a patak is csak dünnyögve csordogált a jégpáncél alatt. Az emberek egyre kevesebbet mosolyogtak, mintha a hideg nemcsak az ujjukat csípte volna pirosra, hanem a szívüket is megdermesztette volna.
Egy reggel azonban különös hang ütötte meg a falu lakóinak fülét. Csilingelés és vidám kurjantás kanyargott végig az utcákon, mintha maga a szél tanult volna meg nevetni. A főtéren hamarosan feltűnt egy cifra szekér. Oldalát színes szalagok, álarcok és csengők díszítették, kerekei pedig úgy forogtak, mintha táncolni tudnának.
A bakon egy nagy bajszú, piros orrú kocsis ült, fején tollas kalappal. Amikor megállította a lovakat, felkiáltott:
– Emberek! Eljött a farsang napja! Itt a nevetés szekere! Aki ad belőle egy marékkal, annak visszaadom a tavaszt!
Az ablakok résnyire nyíltak, ajtók nyikordultak. Először csak a gyerekek merészkedtek közelebb, arcukon kíváncsiság és kétkedés.
– Hogyan lehet nevetést gyűjteni? – kérdezte egy szeplős kisfiú.
A kocsis rákacsintott.
– Úgy, hogy igazán nevettek! Nézzétek csak!
Leemelte a szekér hátuljáról egy nagy, üvegből készült korsót. Üresnek látszott, mégis mintha apró fények cikáztak volna benne.
– Minden kacagás egy szikra – magyarázta. – Ha elég gyűlik össze, felmelegíti a levegőt.
A gyerekek összenéztek, majd az egyik kislány hirtelen grimaszt vágott. A többiek felkacagtak. A hangjuk tisztán csengett, mint a harangszó. És lám, az üvegkorsóban aranyszínű pöttyök villantak fel.
– Működik! – kiáltotta a szeplős fiú, és olyan hangosan nevetett, hogy a sapkája is lecsúszott a fejéről.
A nevetés ragadós volt. Az ablakban álló öreg Panni néni is elmosolyodott, majd felnevetett, amikor meglátta, hogyan próbálja a kovács komoly arccal utánozni a gyerekek táncát, de végül saját lábában botlik meg.
– Ugyan már, miért is ne! – legyintett a bíró, és kacagása mélyen, dörmögve zengett.
Ahogy egyre több ember csatlakozott, a korsó fénnyel telt meg. A levegő enyhülni kezdett. A jégcsapokról cseppek hullottak alá, a hó ropogása halkabb lett.
Egyszer csak egy vékony, szomorú hang szólalt meg a tömeg széléről.
– Nekem nincs kedvem nevetni – mondta egy kislány, aki vastag kendőbe burkolózott. – A tél elvitte a kiskutyámat.
A nevetés elhalkult. A kocsis leszállt a bakról, és leguggolt a gyermek elé.
– Tudod, a nevetés nem felejtést jelent – mondta halkan. – Hanem azt, hogy a szívedben helyet csinálsz a fénynek is. Mesélsz róla?
A kislány bólintott, és elmesélte, hogyan kergette a kiskutyája a hópelyheket. A történet végére a szája szegletében apró mosoly bujkált.
– Olyan bolondos volt – tette hozzá.
– Mint én? – kérdezte a kocsis, és hirtelen úgy tett, mintha a saját csizmáját kergetné.
A kislányból kitört a nevetés. Tiszta volt és csengő. A korsó ekkor úgy ragyogott, mintha egy darabka napfényt zártak volna bele.
Abban a pillanatban a felhők megrepedtek, és aranyló sugár csúszott végig a falu háztetőin. A hó olvadni kezdett, a patak hangosabban csobogott, és a levegőben friss, tavaszízű illat terjengett.
A kocsis visszaült a bakra.
– Elég lesz mára – mondta mosolyogva. – De jövőre visszatérek. Addig is őrizzétek a nevetéseteket!
A szekér csilingelve gördült tovább a következő falu felé. Az emberek még sokáig integettek utána, arcuk kipirult, szemükben fény csillogott.
És attól a naptól kezdve, ha a tél túl sokáig időzött, a falubeliek nemcsak a tűzre dobtak még egy hasábot, hanem összegyűltek a téren, bolondos álarcot öltöttek, és nevetni kezdtek. Mert megtanulták, hogy a hideg legnagyobb ellensége nem a kabát vagy a sál, hanem a szívből fakadó, közös kacagás.
