A kisváros szélén állt egy apró ház, amelynek ablakából minden délután vidám gyerekhang szűrődött ki. Itt lakott Marci, aki egész évben a farsangot várta. Nem a fánk miatt, nem is a papírszalagokért, hanem a jelmezekért. Úgy képzelte, hogy ha felölt egy különleges ruhát, maga is különlegessé válik.
Az idei farsang azonban más volt. Marci nem tudta eldönteni, mi legyen. Édesanyja előkészített a szobájában egy egész halom jelmezt: kalózkalap, űrhajós sisak, királyi palást, sőt még egy zöld sárkányruha is hevert az ágyon.
– Na, melyikkel kezdjük? – mosolygott anya.
– A kalózzal! – vágta rá Marci, és már kötötte is a szemére a fekete kendőt.
A tükör elé állt, kihúzta magát, és mély hangon megszólalt:
– Én vagyok a rettegett Fekete Villám!
Ám ahogy jobban megnézte magát, valami furcsa érzés bujkált benne.
– Nem is tudok igazán morcos lenni – sóhajtott. – A kalózok mindig kiabálnak, én meg nem szeretek kiabálni.
Levette a kalapot, és felcsatolta az űrhajós sisakot. Óvatos léptekkel járkált a szobában, mintha a Holdon sétálna.
– Kapitány, jelentem, minden rendben! – mondta komolyan.
De aztán megállt.
– Az űr túl csendes – jegyezte meg halkan. – Én jobban szeretem, ha hallom a madarakat.
Következett a királyi palást. Marci fenségesen leült a székére, mintha trón volna.
– Parancsolom, hogy ma mindenki fagyit vacsorázzon! – nevetett.
Anya kuncogott.
– Bölcs király lennél?
Marci elgondolkodott.
– Nem tudom… A királyok mindig tudják, mit kell tenni. Én meg sokszor bizonytalan vagyok.
Végül magára öltötte a sárkányjelmezt is. Zöld farkincája vidáman himbálózott mögötte.
– Vigyázzatok, tüzet fújok! – kiáltotta, de csak nevetés lett belőle.
Ahogy levette a jelmezt, leült az ágy szélére. Körülötte hevertek a különféle ruhák, mintha mind várnák, hogy kiválassza őket.
– Anya – szólalt meg csendesen –, mi van, ha egyik sem az igazi?
Édesanyja mellé ült.
– Mit érzel, amikor felveszed őket?
– Olyan, mintha másnak kéne lennem. Bátrabbnak, hangosabbnak, erősebbnek.
– És te milyen vagy? – kérdezte anya.
Marci a kezére nézett.
– Szeretek rajzolni. Meg meséket kitalálni. És segíteni a többieknek. De nem vagyok kalóz, se király, se sárkány.
Anya megsimogatta a haját.
– Lehet, hogy idén nem kell senki másnak lenned.
Marci szeme felcsillant. Felállt, levette az összes jelmezt, és egyszerű farmerben meg csíkos pólóban állt a tükör elé. Elmosolyodott.
– Akkor én leszek… Marci.
Másnap a farsangon mindenki csodálkozva nézett rá.
– Te minek öltöztél? – kérdezte egy kislány tündérszárnyakkal a hátán.
Marci vállat vont, de a szeme vidáman csillogott.
– Saját magamnak.
A tanító néni is odalépett hozzá.
– És mit tud ez a jelmez?
Marci elgondolkodott, majd így felelt:
– Tud barátkozni. Tud rajzolni. És ha kell, megosztja a fánkját.
A gyerekek nevetni kezdtek, de nem csúfolódva, hanem örömmel. Hamarosan már együtt játszottak, és senkit sem érdekelt, kinek milyen ruhája van.
Marci akkor értette meg igazán, hogy a jelmezek mulatságosak és izgalmasak, de csak addig, amíg nem feledkezik meg arról, ki is van alattuk. Mert a legkényelmesebb ruha az, amelyben a szíve szabadon doboghat.
És azon a farsangon Marci volt a legfelszabadultabb hős mind közül – mert végre nem akart más lenni, csak önmaga.
