Az erdő még téli álmát aludta, amikor a nap egy reggelen kicsit hosszabban időzött a fák csupasz ágai fölött. A hó puha takaróként borította a földet, de már nem volt olyan vakítóan fehér és érintetlen, mint néhány héttel korábban. Itt-ott apró sötét foltok tűntek fel rajta, mintha a föld titokban kukucskálna kifelé.
Egy öreg tölgyfa legfelső ágán üldögélt Csiri, a kis kék cinke. Tollait felborzolta a hűvös szél, fejét oldalra billentette, és figyelt. Egész télen figyelt. Figyelte a szél süvítését, a hó neszezését, az ágak reccsenését. De azon a reggelen valami egészen más hang ütötte meg a fülét.
Csepp.
A cinke megmerevedett.
Csepp. Csepp.
– Mi lehet ez? – csiripelte halkan, és közelebb ugrott az ágon.
A tölgyfa kérge alatt, egy vastagabb jégcsap végén apró vízcsepp remegett, majd lehullott a hóra. A hangja tiszta volt és csilingelő, mintha egy láthatatlan kis harang szólalt volna meg.
Csiri szíve nagyot dobbant.
– Te is hallod? – fordult lelkesen a szomszéd ágon kuporgó vörösbegyhez.
– Hallom bizony – bólogatott a vörösbegy, és megigazította tollait. – Ez a jég éneke.
Csepp. Csepp. Csepp.
Ahogy a nap egyre magasabbra emelkedett, a hangok megszaporodtak. A jégcsapok mindenfelé csöpögni kezdtek, mintha az egész erdő halkan beszélgetne.
Csiri lehunyta a szemét. Nemcsak hallotta, hanem értette is ezt a különös dallamot. A csöpögés ritmusa azt súgta: elmúlik a fagy, enged a tél, közeleg a tavasz.
– Úton van – suttogta meghatottan. – Már biztosan úton van.
Egy mókus szaladt fel a fa törzsén, bundája kissé csapzott volt a hosszú tél után.
– Mit suttogsz ott fenn, Csiri? – kérdezte lihegve.
– Hallgasd csak! – felelte a cinke izgatottan.
A mókus elcsendesedett. Először csak a szél neszét hallotta, aztán megütötte a fülét a cseppek kopogása.
– Ó! – kerekedett el a szeme. – Ez azt jelenti…?
– Igen – csiripelte Csiri. – A jég már nem bírja tovább. A nap melege erősebb lett.
Ahogy telt a nap, a csöpögésből csordogálás lett. A hó felszíne megrogyott, apró patakok indultak útnak a fák között. A levegőben friss, nedves illat terjengett, amelyben ott lapult az ébredő föld ígérete.
Csiri hirtelen felröppent, tett egy kört a tisztás fölött, majd visszatért a tölgyfa ágára.
– Emlékeztek? – szólt lelkesen az erdő lakóinak. – Tavaly ilyenkor már rügyeztek az ágak. Nem sokára újra zöldbe öltözik minden.
– És lesznek bogarak is? – kérdezte reménykedve a sün, aki óvatosan dugta ki az orrát egy avarkupac alól.
– Lesznek bizony – nevetett a vörösbegy. – A tavasz sosem jön üres kézzel.
A nap lassan lebukott a fák mögött, de a csöpögés nem hallgatott el teljesen. Az éjszaka hűvöse még visszatért egy időre, ám a jég már tudta, hogy napjai meg vannak számlálva.
Csiri a tollai közé dugta a fejét, mielőtt álomba merült volna. Szívében melegség derengett, amely nem a napból fakadt, hanem a bizonyosságból.
Tudta, hogy a világ változik, még ha lassan is. Tudta, hogy minden csepp egy apró üzenet: a hideg nem marad örökké, és a csendes csöpögésben már ott dobog az új élet ígérete.
Másnap reggel, amikor az első napsugár újra megcsillant az olvadó jégen, Csiri vidáman csiripelte világgá:
– Halljátok? A tavasz már kopogtat!
És az erdő, amely eddig álmosan szunyókált, mintha mosolyogva nyújtózott volna egy nagyot, készen arra, hogy új történetet kezdjen a felébredő fényben.
