A kert végében, a vén diófa alatt állt egy hóember. Gömbölyű teste tisztán csillogott a téli napfényben, szénszeme vidáman fénylett, répaorra pedig minden reggel rátelepedett egy aprócska cinege. A gyerekek építették még december elején, amikor a hó vastagon és puhán borította be a tájat, s azóta őrizte a kert csendjét.
A tél azonban már nem volt olyan harapós, mint korábban. A szél enyhébben fújt, és a nap sugarai egyre hosszabban időztek a hóember vállán.
Egy reggel a cinege szokatlanul csivitelve érkezett.
– Hallod-e, Hóapó, érzed már? – billentette félre a fejét. – Közeleg a tavasz!
A hóember lassan, komótosan válaszolt, ahogy az a hóemberekhez illik.
– Érzem bizony – mondta derűsen. – A nap már nem csiklandoz, hanem simogat.
A cinege meglepődött.
– Nem félsz? El fogsz olvadni!
A hóember szénszeme még fényesebben csillant.
– Miért félnék? A víz, ami voltam, nem tűnik el. Csak átalakul.
A diófa mély, öreg hangon zizegett fölöttük.
– Bölcs vagy, kis barátom – susogta. – Minden tavasszal új leveleket hajtok, ősszel pedig elengedem őket. Az elmúlás nem vég, csupán változás.
A hóember elgondolkodva figyelte, ahogy a kertben apró, zöld csúcsok bújnak elő a földből. Tegnap még nem voltak ott.
Délután megérkeztek a gyerekek is. Csizmájuk már nem süppedt mélyre a hóba, inkább cuppogott a nedves föld.
– Nézd! – kiáltotta a kisebbik. – A hóemberünk összement!
Valóban, az alsó gömb már nem volt olyan hatalmas, és a karját adó ágak is lejjebb csúsztak.
– Szegénykém – sóhajtott a nagyobbik. – Mindjárt eltűnik.
A hóember hallotta őket, és legszívesebben megsimogatta volna a fejüket, ha tudja.
– Ne szomorkodjatok – suttogta, bár tudta, hogy hangját csak a szél érti. – Itt maradok veletek, csak másképp.
Aznap éjjel enyhe eső permetezett. A hóember teste csendesen olvadozni kezdett. Nem fájt neki, inkább olyan érzés volt, mintha lassan elnehezülne, majd könnyűvé válna egyszerre.
– Indulok – mondta a cinegének másnap reggel, amikor már csak kisebb kupac hó maradt belőle. – De figyelj jól, mert tavasszal csodát látsz majd.
– Miféle csodát? – rebegte a madár.
– Azt, amit én is táplálok majd.
Ahogy a nap magasabbra hágott, a hóember teste vízzé változott. A víz beszivárgott a földbe, a diófa gyökerei közé, a fűszálak tövéhez, az apró, rejtőzködő magokhoz.
Néhány nappal később már csak a répa feküdt a sárban, meg két széndarab. A gyerekek csendben nézték a helyét.
– Jövő télen újra megépítjük – mondta a kisebbik határozottan.
– Igen – bólintott a nagyobbik. – Még nagyobbra!
A tavasz pedig teljes pompájában megérkezett. A diófa rügyei kipattantak, a fű kizöldült, és a kert sarkában, ahol a hóember állt, apró, fehér virágok nyíltak. Olyan tiszták voltak és ragyogók, mintha hópelyhekből szőttek volna szirmot.
A cinege boldogan szökkent ágról ágra.
– Látod? – csivitelte a szélnek. – Igazad volt!
A virágok finoman ringatóztak, mintha válaszolnának. A hóember vize ott lüktetett bennük, a diófa leveleiben, a fűszálak harmatcseppjeiben. Nem tűnt el, csak szétszóródott, hogy életet adjon.
A gyerekek egy reggel felfedezték a virágokat.
– Nézd, mennyi fehér csillag! – örvendezett a kisebbik.
A nagyobbik elmosolyodott.
– Mintha a hóemberünk integetne.
És valóban, ha nagyon figyeltek, a tavaszi szellőben ott volt valami ismerős, hűvös frissesség. Nem búcsú volt ez, hanem ígéret: hogy minden végben ott rejlik egy kezdet, és minden csepp víz új történetet hordoz magában.
Amikor a nyár közeledett, a kert már zöldellt és zsongott az élettől. De a diófa árnyékában mindig hűvösebb maradt a levegő egy leheletnyivel, mintha egy vidám hóember emléke őrizné a helyet.
És amikor majd újra hullani kezd a hó, a gyerekek talán nem is sejtik, hogy az első pelyhek között ott táncol egy régi barátjuk is, aki boldogan tér vissza, hogy ismét őrizze a kert csendjét.
