A tél utolsó napjai mindig különös csendet hordoznak. Az erdő ilyenkor még fehér takaró alatt szunnyad, de a hó kérge már itt-ott megrepedezik, és a fák kérgén halk reccsenéssel fut végig a változás ígérete. A patak jege áttetszővé vékonyodott, mintha maga sem tudná eldönteni, tartson-e még, vagy engedjen a közelgő enyhülésnek.
Egy ilyen hajnalon új szél érkezett az erdőbe. Nem volt már metszően hideg, nem csípte pirosra az őzike orrát, és nem kergette reszketve az ágakról a varjakat. Ez a szél friss volt, nedves föld illatát hozta, és valami megfoghatatlan édességet, amitől a mogyoróbokor ágai reménykedve zizegtek.
A vén tölgy, aki évszázadok óta őrködött a tisztás fölött, mély hangon morrant.
– Ki jár erre ily szokatlan lágysággal?
A szél játékosan megpördült a törzs körül, és belekapott a tölgy vastag kérgébe.
– Én vagyok az, a változás hírnöke – suttogta. – Ne féljetek, nem fagyot hozok, hanem ígéretet.
A tölgy gyanakodva reccsent.
– Sokszor hallottunk már ígéreteket. A tél nem adja könnyen a helyét.
– Tudom – felelte a szél –, de hallgasd csak.
És valóban, ha valaki figyelt, meghallhatta a hó alól kiszűrődő halk csordogálást. A patak megmozdult. A jég finom roppanással megrepedt, majd egy apró darab levált róla, és tétován elindult a vízen.
A bokrok között egy barna bundás mókus dugta ki a fejét.
– Igaz, amit beszélsz? – kérdezte csillogó szemmel. – Tényleg vége a hidegnek?
– Nem egyik napról a másikra – felelte a szél kedvesen. – De már úton van. Érzem a föld sóhaját odalent.
A föld valóban sóhajtott. A fagyott rögök mélyén magvak szunnyadtak, akik most először merték elhinni, hogy eljön az ő idejük. Az egyik apró hóvirág hagymája bátortalanul rezdült.
– Még korai – suttogta félénken.
– Nem siettetlek – simította meg a szél. – Csak azt mondom, hogy készülődjetek. Fény érkezik.
Napok teltek el, és a szél minden reggel visszatért. Néha még hozott magával egy-egy hűvös fuvallatot, emlékeztetőül a tél erejére, de már nem maradt sokáig. Egyre több illatot cipelt: nedves avart, rügyfakadást, távoli mezők friss zöldjét.
Az erdő lassan hinni kezdett neki.
Egy délelőtt, amikor a nap sugarai aranyszálként szőttek át a fák között, a hóvirág végre áttörte a fehér takarót. Egyetlen, törékeny virág volt csupán, de olyan bátran emelte fel fejét, mintha egész mező követte volna.
– Látod? – nevetett a szél, és körbetáncolta. – Megmondtam.
A tölgy elismerően zúgott.
– Talán mégis igazat szóltál, vándor.
– Nem én teszem a csodát – felelte a szél szerényen. – Én csak emlékeztetem az erdőt arra, amit már tud. Hogy minden tél után jön a tavasz.
Aznap estére a patak felszabadult medrében csilingelve futott, a madarak próbálgatták hangjukat, és a mókus vidáman ugrált ágról ágra. Az erdő szíve új ritmusra dobbant.
A szél pedig, mielőtt továbbsuhant volna más völgyek felé, még egyszer végigsimított a tisztáson.
– Ígérem – suttogta búcsúzóul –, hamarosan minden virágba borul.
És az erdő többé nem félt. Tudta, hogy a megújulás már úton van.
A mese forrása: Meseföld.hu
