A tél már hosszú ideje uralkodott a völgy felett. A fák csupasz ágaikon deres csipkét viseltek, a patak jege némán pihent, és a dombok fehér takaró alatt aludtak. Az emberek vastag kabátba burkolózva siettek végig az utcákon, s mindenki ugyanazt sóhajtotta: vajon mikor érkezik már a tavasz?
A szél, aki eddig észak felől fújt, hideg volt és csípős. Játékos kedve ugyan megmaradt, de csupán hóörvényeket kergetett, s jégcsapokat koccintott össze az ereszek alatt. Egy este azonban, amikor a nap halvány rózsaszínbe vonta az ég alját, a szél különös illatot érzett. Nem a hó és a fagy tiszta, éles szagát, hanem valami mást: nedves föld, fakadó rügyek és távoli virágok ígéretét.
– Mi ez az illat? – suttogta, miközben végigsiklott a befagyott patak felett.
A patak jege megreccsent, mintha válaszolni próbálna.
– Talán ideje volna változtatnod – morajlott mélyen a jég alól a víz.
A szél elgondolkodott. Egész télen egyetlen irányba fújt, követve a régi szokást. De most valami hívta délről, lágyan és csalogatón.
– Ha megfordulok, talán elhozhatom azt az illatot – tűnődött hangosan.
A hegyek komoran figyelték.
– Vigyázz, szél! – dörmögte az egyik öreg csúcs. – A változás felelősség.
A szél azonban kíváncsi volt. Összegyűjtötte minden erejét, és egy hirtelen, nagy fordulattal irányt váltott. Nem északról érkezett többé, hanem délről indult útnak. Ahogy suhant, magával sodorta az ismeretlen, friss illatokat.
Először csak a felhők vették észre a változást.
– Melegebb vagy – csodálkoztak. – Mit tettél?
– Új útra léptem – felelte a szél büszkén.
Amikor átsuhant az erdőn, a fák ágain apró rügyek rezdültek meg.
– Érzitek? – kérdezte egy fiatal nyírfa. – Mintha csiklandozná valami az ágaimat!
– Ez a megújulás szele – susogta egy öreg tölgy, aki már sok tavaszt látott.
A hó lassan olvadni kezdett. Először csak cseppek koppantak a jég felszínén, majd vékony erek indultak meg a domboldalon. A patak felsóhajtott, amikor végre kiszabadult jégbörtönéből.
– Köszönöm – csobogta vidáman. – Már alig vártam, hogy újra futhassak.
A faluban az emberek megálltak az utcán.
– Érzed ezt az illatot? – kérdezte egy kislány az édesanyjától.
– Igen – mosolygott az anya. – A föld ébredezik.
A szél boldogan keringett a házak között. Bekopogott az ablakokon, meglengette a függönyöket, és mindenhová elvitte az üzenetet: közel a megújulás.
Egy kisfiú kitárta az ablakot, és hagyta, hogy a szél az arcába fújjon.
– Te hozod a tavaszt? – kérdezte nevetve.
– Csak segítek neki ideérni – felelte a szél játékosan, és belekapott a fiú hajába.
Ahogy múltak a napok, egyre több jel mutatta a változást. A kertekben hóvirágok bújtak elő, a fák rügyei kipattantak, és a madarak visszatértek hosszú útjukról.
– Hallod? – csiripelték a verebek. – Újra énekelhetünk!
A szél már nem volt csípős és metsző. Lágyan simogatta a tájat, és minden érintésével életet ébresztett. Tudta, hogy döntése nemcsak neki hozott újdonságot, hanem az egész világnak.
Egy este, amikor a nap arany fénybe vonta a mezőket, a szél megpihent a dombtetőn. Végignézett a zöldellő rügyeken, a csillogó patakon és a nevető gyerekeken.
– Megérte változtatni – suttogta elégedetten.
A hegyek most már nem dörmögtek, hanem csendesen bólogattak.
– Igazad volt – ismerték el. – A változás néha félelmetes, de nélküle nem születhet újjá semmi.
A szél mosolyogva indult tovább, mert tudta, hogy egyszer majd újra fordulnia kell, amikor eljön az ideje. De most még maradt egy kicsit, hogy virágillatot hordjon, hogy felkacagjon a réteken, és hogy emlékeztesse a világot: minden tél után tavasz következik.
És attól a naptól kezdve, ha valaki a levegőben friss, nedves földillatot érzett, tudta, hogy a szél ismét irányt váltott, és magával hozta a megújulás ígéretét.
