Egy hűvös őszi reggelen Luca szorosan markolta anyukája kezét, miközben átlépték az óvoda kapuját. A hatalmas tölgyfák levelei sárgán és vörösen kavargózva hullottak a járdára, de Luca nem figyelte őket. A gyomra bukfencezett, mint a falevelek a szélben. Ma volt az első napja az új oviban, és egyvalamiben egészen biztos volt: itt senkit sem ismer, és ez rémisztőbb érzés volt, mint bármilyen sötét szörny az ágy alatt.
– Szeretlek – súgta az anyukája, és egy utolsó puszit nyomott Luca homlokára, mielőtt elbúcsúzott. – Nagyon bátor vagy.
De Luca úgy érezte, egy csepp bátorság sem maradt benne. Csendesen beállt a sarokba, lesütötte a szemét, és csak figyelte a többi gyereket, akik hangosan nevettek, szerepjátékot játszottak, autópályát építettek párnákból. Próbált rájuk mosolyogni, de senki sem vette észre.
A nap folyamán egyetlen barátságos szó sem jutott el hozzá – legalábbis így érezte. A szíve kisebbre zsugorodott, mint egy mazsola. Ebéd után, amikor a többiek a csendespihenőhöz készülődtek, Luca csendben kisurrant a mosdóba, és ott pityergett, amíg úgy nem érezte, hogy még a könnyei is elfogytak. És akkor meglátta.
A jobb tenyerének közepén egy halvány, rózsaszínes szívecske rajzolódott ki. Mintha valaki ecsettel festette volna oda, de ő biztos volt abban, hogy reggel még nem volt ott. Megdörzsölte – nem tűnt el. Elmosolyodott, bár maga sem tudta miért. A szívecske melegséget sugárzott, mintha valami suttogná belülről: „Minden rendben lesz.”
Másnap reggel ismét félénken érkezett az oviba, de a kis szív a tenyerén még mindig ott volt, melegen, biztatóan. Ahogy belépett a csoportszobába, az óvónéni épp egy új játékról mesélt.
– Ma kívánságcsoportokat alkotunk – mondta mosolyogva. – Mindenki kap egy színes kártyát, rajta egy kis szimbólummal. Azok, akiké egyforma, egy csoportba kerülnek. A játék lényege: ismerjétek meg egymást, találjatok ki egy közös kívánságot, amit majd varázslevélként a kívánságfára akasztunk!
Luca reszkető ujjakkal húzott ki egy kártyát a dobozból. Amikor ránézett, elakadt a lélegzete: ugyanaz a kis rózsaszín szív volt rajta, amit már tegnap is észrevett a tenyerén. Az óvónéni nevetett:
– Ó, szívecske! Milyen kedves!
Három másik gyerek is tartott felé kártyát a kezében, mindegyiken ugyanaz a szív. Luca szíve megdobbant. Egy kislány, Lili, odalépett hozzá.
– Neked is szíved van? Akkor mi biztos összeillünk! – mondta csillogó szemmel.
– Igen – suttogta Luca, és lassan elmosolyodott.
A gyerekek letelepedtek egy sarokba, és hamarosan beszélgettek, nevettek, sőt, Luca még azt is elmesélte, hogy előző nap mennyire félt.
– Én is féltem az elején – mondta egy kisfiú, akit Bendegúznak hívtak. – Csak senki nem mondta, mert úgyse kérdezte senki.
– Most már mi vagyunk a kívánságcsoport – mondta Lili. – Mi vigyázunk egymásra!
A nap végén a kívánságfán ott lógott egy új levél. Luca írása volt rajta, szívecskékkel díszítve:
„Azt kívánjuk, hogy senki ne érezze magát egyedül.”
És amikor kilépett az óvoda kapuján anyukája kezét fogva, a kis szív még mindig ott pihent a tenyerében. De Luca már nem kapaszkodott bele görcsösen. Most már tudta: a szív nemcsak varázsjegy – hanem egy út, ami mindig elvezet azokhoz, akik meglátnak benned valamit, amitől együtt többek lesztek. Mint egy kívánság, ami végre valóra vált.
